Az a befogadási mód, amelyre a Tizenhét hattyúk (1987) tesz javaslatot, egyfajta fiktív autobiográfiai szerződésen1 alapul. Esterházy ezúttal képzeletbeli szerzőnek „kölcsönzi” saját szövegét, azaz egy fiktív személy (ön)életrajzát írja – hagyományos fogalommal szólva – álnéven. Művét mindenekelőtt azzal nyilvánítja önéletrajzi regénnyé, hogy kitalált szerzői nevet ír az első személyű elbeszélés címe fölé. Az imitált autodiegetikus életrajz ráadásul azért is fiktív természetű, mert poétikailag a „megtévesztés” elvére épül: a szerzői tulajdonosság értelmében heterodiegetikus elbeszélés autodiegetikus látszat felkeltésére tesz kísérletet. Fiktív tehát az olvasóval kötött szerződés is, amennyiben Csokonai Lili autodiegetikus előadású (ön)életrajza elvileg nem olvastathatja Esterházy-regényként a szöveget, sőt nem zárja ki a mű „hiteles” kortársi élettörténetként való értelmezhetőségét sem. A fiktív autobiográfiai szerződés itt azonban mindenekelőtt arra szolgál, hogy a valóságos szerzőtől szándékosan idegenítse el saját alkotását. Noha persze csak ideiglenesen, hisz az ilyen imitált szerződések Lejeune szerint éppen azért kivételesen ritkák, mert „igazán kevés szerző képes arra, hogy lemondjon saját tulajdon nevéről”.2 A szöveg „eredetének” ez az elrejtése lényegében olyanfajta pszeudo-duplikációs művelet, amely igyekszik kiküszöbölni, hogy a befogadás „mint a könyvgyűjtőknél, pusztán a híres emberhez tartozás jeleinek tulajdonítson különleges értéket”.3 Anélkül, hogy bármiféle kritikai elmarasztalás érhetné Esterházynak ezt az eljárását, az benne a különös, hogy új műve esztétikai értékelésének kérdését magában e műben teszi az utólagosság kérdésévé. A duplikáció ugyanis – mint szerző és műve problematizált összetartozásának irodalmi esete – a múlt horizontjából nyeri a magyarázatát. Ez a visszatekintő nézet, ha indokolható is, meglehetősen nyomatékossá teszi annak jelzéseit, hogy Esterházy Bevezetés… utáni művei nem a szöveguniverzum addigi teljességével, hanem inkább annak határolt és konkrét tartományaival kezdeményeznek párbeszédet. Közelebbről is annak regionális terével, illetve múltjával. Úgy is mondhatnánk, hogy amikor lényegében már nem ütköznek a kánon ellenállásába, akkor – az új irodalmi beszédmód birtokában – fordulnak vissza annak hagyatékához.