Abból, hogy a Hahn-Hahn grófnő pillantása után Esterházy – ez ideig legalábbis – nem írt jelentékeny szépprózai művet, a kritika többféle, de egymásnak nem ellentmondó következtetésre jutott. Bármily eredetieskedő a modora, mégis egybehangzó közkritikai vélekedés szólal meg abban a minősítésben, amely úgy véli, „Esterházy Péter azt teszi, ami jó neki, leginkább galibát. A regény nyúlhusijához nem nyúl – unja, nem megy neki, elvesztette benne a hitét. Epét a kilencvenes évekből a publicisztika érdekli. Lehet, hogy azért, mert most mindenkit a publicisztika érdekel. Lehet, hogy most csak publicisztikát lehet írni.”1 S bár a kellemetlenkedő zsurnálkritika tudásbiztonságán itt is csak saját anakronisztikus szakszerűtlensége tesz túl, van némi igazság az okvetetlenkedésben. A Termelési-regény megnyitotta periódusban Esterházy írásmódjának nemcsak abban állt a különleges prózatörténeti teljesítménye, hogy a nyelviség szubjektumaként konstituált beszélőt, illetve annak megnyilatkozásait a beszédhelyzet mindenkori temporalitásának horizontjába állította. Abban is, hogy poetológiája mindezt szerző és szöveg új viszonylatrendjének kialakításával hajtotta végre. Azzal ugyanis, hogy a szerzői név gyakran a szöveg „tropológiai rendszerének” (Paul de Man fogalma) kulcspozíciójába kerül, magában az olvasás retorikájában sikerült megalapoznia a szöveg figuratív és defiguratív befogadhatóságának összetett feltételeit.