A hetvenes évek epikai köznyelvének kétpólusú megosztottságával szemközt elbeszéléspoétikai szempontból is magyarázható az Esterházy-novellák tartózkodó fogadtatása. A fiktív világmetszet, illetve az elvont példázat „továbbításának” kódjaira berendezkedett elbeszélés egyaránt az epika történetszerű befogadását írta elő. Azok az implicit olvasói szerepek, amelyeket az elbeszélés belső, poétikai útmutatásokkal formál meg,1 a 60–70-es évek magyar prózájában döntően két sajátosságot mutatnak. Egyrészt az a jellemző, hogy a szövegbe beírt szereputasítások túlnyomórészt a történetelvű identifikációk elve szerint válnak hozzáférhetővé. Ami annyit jelent, hogy a szöveg jelentésegységeit elsősorban az „elmesélhetőség” képzeleti aktusai „fordítják le” az olvasástapasztalat „nyelvére”. Másrészt az is szembeötlő, hogy a befogadó ezeket a történetszerű azonosulásmintákat túlnyomórészt olyan szereputasítások formájában kapta meg a szövegektől, amelyek elsősorban szociális, illetve etikai normákkal voltak összekapcsolva. S minthogy mindkét normának értelemszerűen kritikai volt az irányultsága, a „történeti” és az „implicit” olvasó helyzete nem esett messze egymástól. Vagyis a fentebb leírt – ideológiai-szituáltsági okokból – irodalomidegen recepciós beállítódástól éppoly távol állt az Esterházy-novellák méltánylásának készsége, mint attól az olvasásmódtól, amelyet az irodalmi szerepminták hagyományoztak rá a szövegértelmezésre.