A fentiek értelmében aligha meglepő, hogy a kritikát meglehetősen készületlenül érte a Termelési-regény írásmódjában megnyilatkozó nyelvhasználat. Anélkül, hogy ismételni kényszerülnénk Mészáros Sándor kitűnően dokumentált fogadtatástörténeti tanulmányának következtetéseit,1 külön ki kell emelnünk, illetve más nézőpontból is meg kell világítanunk az ott levont tanulságok némelyikét. Tünetértékű ugyanis, hogy a regény fogadtatásában – s itt nincs számottevő különbség publicisztikai, írói és szakkritika között – a korábbiakhoz képest még inkább elmélyül a kognitív és gyönyörködtető esztétikai funkciók (evidenciaként kezelt) ellentéte. Néhány jellemző kivételtől eltekintve2 kifejezetten olyan reflektálatlan kritikai nézőpontból, amely öntudatlanul is tagadja az irodalom nyelv- és beszédművészet-jellegét. Vagyis azt tételezi föl, hogy az esztétikai élvezet olvasástapasztalata okvetlenül kizárja a mondottaknak mint a közlés problémamegoldó potenciáljának pozitív – etikai, ideológiai, politikai – vonatkoztathatóságát. Mindebből az a képtelenül irodalomidegen paradoxon jött létre, hogy Esterházy „tobzódó nyelvi játékosságához”3 és „már-már zseniális tehetségéhez kétség nem fér”4 ugyan, de „az idézőjeles »komolytalanság« megfoghatatlanná”5 teszi e „távlathiány jegyében fogant”6 művet. Király István etikoideológiai aggodalmával végül azért hangzik tökéletesen egybe az irodalomtörténeti ideológiakritika ítélete is, mert az esztétikai „jelentés” applikációját úgyszintén csak az értékek normatív dehistorizálásával tudja elképzelni. A Kenyeres Zoltánnál elhangzó verdikt azért bizonyul aztán a legsúlyosabbnak, mert a történeti módszertudat hiányában egészen Heller Ágnes régi Kosztolányi-bírálatáig kénytelen visszahátrálni: „Az értékbizonytalanság – az alantas, léha cinizmustól a magas, pátoszos rezignációig – minden előfordulási formájában, minden megnyilatkozási fokozatában szomorú és szánalmas állapot.”7