Az ötvenes évtized történetében kétségkívül akadt néhány olyan rövid periódus – így például az 1953 utáni „liberalizálódás” idején –, amikor a pártpolitikai ideológia lazított valamit a szocialista realizmus nyomán eluralkodó sematizmus bilincsein. Több-kevesebb fenntartással megtűrt ugyanis olyan műveket, amelyeknek az irányzati hovatartozása nem volt éppen egyértelmű, de eszmeiségük legalábbis összeegyeztethetőnek tűnt a Nagy Imre körül csoportosuló reformkommunisták humanizált értékrendjével, főként azonban ideológiai elképzeléseivel. Bizonyos értelemben még olyan alkotások is kívül maradtak a mindent átható irodalompolitikai kontroll szemhatárán, amelyek különösebb kritikai él nélkül ugyan, de egyértelműen a két világháború közti népiség vagy az ún. polgári humanizmus hagyományához nyúltak vissza. Következetesen azonban mindvégig azt a lírai irányzatot utasította el a marxista irodalomfelfogás, amely a Babits-féle elvont tárgyias poétikát követve a negyvenes években bontakozott ki valóban korszerű formákban. Ezt a törekvést Lukács meglehetős gyorsasággal már 1946-ban „világnézeti szolipszizmusként” bélyegezte meg: „Ha Lengyel Balázs – írja az Újhold vezető szerkesztőjéről – ezt az individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ez az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint a ,negyedik nemzedék’ lírájának központi témáját” (Lukács György: Újhold). Az „izolált én” költészetét – ahogyan Lukács nevezte – a művészetpolitika gyakorlatilag egy évtizedre tökéletesen kitörölte a magyar irodalom színképéből.