Amikor az avantgarde művészet és irodalom szemében tarthatatlannak bizonyult a századfordulós (klasszikus) modernség individuumfelfogása, hamarosan az is láthatóvá vált, milyen irányban nyílnak majd utak „a szubjektumon érzett bosszúság” közös avantgarde tapasztalatából. A tízes-húszas években ugyanis annak vagyunk tanúi, hogy rohamosan nő az érdeklődés olyan kultúrák iránt, amelyek az európaitól eltérő személyiségképleteket fejlesztettek ki (Tzara: Poèmes négres, Carl Einstein: Negerlieder, Cendrars: Anthologie négre, Bartók: Allegro barbaro, G. Craig, M. Reinhardt és Tairov távol-keleti adaptációi stb.). Az individuumszemlélet másságában foglalt elvi lehetőség adott módot arra, hogy az avantgarde legtöbb irányzata szembeforduljon a személyiségről való gondolkodás napnyugati tradíciójával, és az én-nélküliségben, az én eliminációjában keresse a választ arra a dilemmára, amelyet valójában Nietzsche fogalmazott meg először: „Hogyan lehetséges művészet és líra – az Én nélkül?” (Die Geburt der Tragödie, 1871). Az efféle törekvések kiteljesedése vezetett oda, hogy a harmincas évek elejére a magyar költészetben is végbement egy olyan paradigmaváltás, amely mélyen megkérdőjelezte a költői beszéd klasszikus alanyi szituáltságát, s amelynek következtében lényegében létrejöttek egy új, dezindividualizációs beszédforma poétikai feltételei is. Az Újhold klasszicizáló hermetizmusa mellett – amely a maga klasszikus modern orientáltságával inkább a Benn–Valéry-modellre emlékeztet – már a negyvenes évekre kibontakozott egy közvetlenebbül ideköthető irányzat is. Keletkezését tekintve némileg korábbi vonulatról van szó, hiszen míg az Újhold lírikusai József Attilától származtatták át a személyiségválság új poétikai tapasztalatát, ez utóbbi líramodell reprezentánsa, Weöres Sándor még József Attila életében jelentette meg első köteteit. Az a folytonosság tehát, amely e vonulatot illetőleg Weöres Sándor költészetében poétikailag fennáll, irodalomtörténetileg szintén az ötvenes években szűnik meg, s majd csak A hallgatás tornya c. kötettel (1956) áll ismét helyre. A harmincas évek paradigmaváltásával a háta mögött ez a nemzedék már az én egységének kérdésességéből, határainak korlátozó mivoltából indult ki, és korszakos líratörténeti élményként szembesült a jelentéstani-poétikai centrumként elgondolt lírai alany destabilizálódásával. Weöres Sándor és Határ Győző költészetében különös módon megindul, de nem radikalizálódik ez a folyamat. Az én központi helyzetének viszonylagosítása ugyanis nem a lírai szubjektum teljes szövegbeli „felszívódásával” vagy eliminációjával, hanem inkább autentikus szerepek létesítésével jár együtt. Ami azt jelenti, hogy az énfelfogás hagyományos egységének felbontása náluk nem annyira az integritáshatárok megsértésével, hanem inkább az autentikus változatok sokasodása alapján, vagyis az alakváltás logikája („próteusziság”) szerint megy végbe. Weöres Sándornál mindez elsősorban az én „szerepelvű” multiplikálásához, Határ Győzőnél pedig artisztikus nyelvi és stílusvariációkhoz vezet. S noha egyik esetben sem ún. „szerepjátszó” líráról van szó, ez lehet az oka annak, hogy a vonulat esztétikai súlyához képest viszonylag csekélyebb termékenyítő impulzust tudott továbbadni. Az „én-válság” kérdése ugyanis a 70-es, 80-as években olyan alakban jelentkezett, amelyre a magyar lírának ez az ága csak részben tudta felkészíteni a kortárs modernséget.