Bár a magyar irodalomban – talán a múlt század utolsó harmada kivételével – hagyományosan a líra volt a vezető műnem, a kritikai gondolkodás mindig kitüntetett szerepet szánt a „valóságábrázoló” epikai alkotásoknak. A nemzetté válás és a polgári fejlődés sajátos ellentmondásai magyarázzák, hogy az elbeszélő műfajok, különösen pedig a nagyepikai formák megléte nemcsak az irodalmi „nagykorúságra” nézve számított bizonyítéknak, de bennük kellett tárgyiasulnia a közös történelmi emlékezet „nagy elbeszéléseinek” is. A 19. századi magyar epika ezért jórészt olyan befogadói elváráshorizontok értelmezésigényével találkozott, amelyek elbeszélésen nem csupán fiktív történetalkotást értettek, hanem valaminek a megörökítését, krónikáját is: „megtörténtté” formált irodalmi valóságát mindannak, ami azonosulási mintákat kínálva történelmi léttudatot adhatott az értelmező közösségnek. Az, hogy az önmagát saját élettörténetében felismerő nemzeti egyéniség (romantikus) gondolata még összetalálkozott a modern polgári epika személyiségfelfogásával, sokban meghatározta az új elbeszélésmódok integrálását. Az irodalmon kívüli normák némelyikének továbbélése következtében azután feledésbe merült néhány olyan esztétikai evidencia, amelyet amúgy is háttérbe szorított a realizmus poétikája. A magyar irodalomban ez a folyamat ráadásul anélkül ment végbe, hogy a romantika jelhasználata előbb a konvenció rangjára emelkedett volna: a „világszerű” történetmondás a maga problémátlan nyelvfelfogásával lényegében nem ütközött különösebb esztétikai ellenállásba.