Azon a prózamodellen belül, amelyben a metonímia tölti be a formaalkotó elv szerepét, a 60/70-es évek magyar irodalmában főként azért örvendett megkülönböztetett tekintélynek egy újnépies indíttatású, kritikai ábrázolásmód, mert – a társadalmi nyilvánosság torz szerkezete következtében – lényegében rá hárult a szociális közírás feladata is. Ennek a döntően empirikus stilizáltságú, „valóságleképező” irodalomnak alapvetően a két világháború közti időszak népies reformszellemisége alakította ki a nyelvét és hagyományait. S minthogy számottevő alkotók neve nemigen fémjelezte a „szocialista” irodalmat, az irodalompolitika amolyan progresszív örökségként volt kénytelen méltányolni ezt a vonulatot. Annál is inkább, mert az irodalom társadalmi hivatását hirdetve éppenséggel nem határolhatta el magát saját „esztétikai” elveitől. Márpedig közülük a realizmus és a népiség ennek az irodalomnak is proklamált értékeit képezte. Mindez természetesen nem jelentett békés együttélést: a jelzett időszak ideológiai természetű vitáinak kereszttüzében többnyire e két értékfogalom eltérő értelmezései álltak. Az újrealista prózaepika 60/70-es évekbeli kritikai szellemiségét persze nem Thomas Mann Varázshegye értelmében kell elgondolnunk. A korkritikai elem meglehetős korlátozottságát kettősen kell értenünk. Nem szólhatott ez az irodalom a magyar társadalom lényegi, belső ellentmondásairól, s különösen nem a folyamatos szellemi és mentalitásbeli erózió külső okairól – ahhoz túlontúl is erős kontroll alatt tartotta a hivatalos kiadáspolitika. De nem tudott szólni másfelől azokról az egyetemes gondolkodástörténeti folyamatokról, létszemléleti dilemmákról sem, amelyek ekkortájt foglalkoztatták Európa nagy irodalmait. Nem, mert alig volt róluk érdemleges tapasztalata. Korkritikai kérdései ezért főként a régió társadalmi elnyomorodásának horizontjából fogalmazódtak meg, jellegzetessége tehát inkább olyan társadalombírálati elemekben ragadható meg, amelyek tipikusan egy balkanizálódott régió életvilágához kötődnek. A legtragikusabb, egyszersmind a legmegkerülhetetlenebb mozzanata az volt ennek a képtelen szituációnak, hogy ilyen volt – ilyen is volt, ez is volt – a magyar irodalom valósága. Olyan feltételrendszer mellett szűkült le a kérdezőhorizontja az ún. szocialista alternatívákra, amely maga is történetfilozófiai és politikai anakronizmusként telepedett rá egy európai hagyományú látásmódra és nyelvhasználatra. Ami azt is jelenti, hogy végeredményben egy olyan rekurzív feltételezettséggel kellett szembenéznie, melynek minden eleme hátrányosan érintette az irodalom kultúráját.