A metonimikus elbeszélés direkt valóságviszonyt teremtő formái elsősorban abban térnek el az előbbi típusoktól, hogy az elbeszélés határozottan jelzi azokat a referenciahatárokat, amelyek közvetve vagy közvetlenül meghatározzák a mű üzenetének értelmezésirányait. Az önéletrajzi vallomásosság fokozott jelenléte itt olyan alkotói tanúságtétel szándékára vall, amelyik egy sajátos létfeltételek között élő közösséghez a közvetlen nyelvi és kulturális odatartozás helyzetéből kíván szólni. A megszólított és a beszélő között ezért nemcsak sorsközösség, hanem érdekazonosság is fennáll: a mű nem csak a címzetthez, a címzettért is szól, mintegy ügyei képviseletében beszél. A képviselet elvének ezt a különleges személyes hitelű követelményét Sütő András esetében az a rendkívüli történelmi szituáltság indokolja, amely egy többmilliós nagyságrendű magyar ajkú olvasótábort létében veszélyeztetve választ el az anyaországtól és annak kultúrájától. Az irodalmi kommunikáció alapvető esztétikai tartalmait e feltételek között olyan járulékos komponensek tágítják ki, amelyek a közösség létkérdéseinek köréből származnak. Az irodalmi beszéd közvetlen referenciája ezért olyan etnikai indokoltságú elkötelezettségben is testet ölthet, amely nem teljességgel azonos helyet foglal el az anyaországi olvasók esztétikai értékrendjében. Az etnikum létkérdéseinek szolgálatában álló irodalmiság áttételmentes valóságviszonyától alapjaiban különbözik az a fajta regionalizmus, amelyet csupán a denotatív hajlam közelít az előbbihez. A hatvanas évekig a magyar epikában ugyanis számottevő szerepet játszott az a szimulatív ábrázolásmód, amelyiknek lényegében mindvégig egyetlen etnológiai-tájegységi világra korlátozódott az esztétikai szemhatára. Poétikailag kevéssé formált változatban Veres Péter, fabuláló elrajzoltságában pedig Szabó Pál művei fémjelzik ezt a visszaszorulófélben lévő tradíciót.