Ha abból indulunk ki, hogy az epikai jelentésképzés döntő mértékben függ elbeszélés és történet (jelölő és jelölt) viszonyának alakulásától, könnyen belátható, hogy a fentebb jellemzett szimulatív alkotásmód a valóságillúzió felkeltése érdekében törekszik az elbeszélés és a történet közti távolság csökkentésére. A szerzői értékrendhez akkor közeledik leginkább az olvasó, ha olyan elbeszélés jeleníti meg a történetet, amely feledtetni próbálja velünk, hogy az elbeszélés elvileg csak értelmezett alakban képes információt továbbítani. Történet és elbeszélés nagyfokú közelsége ezért az epikai tények és összefüggések tapasztalatszerű tudomásulvételére ösztönöz. Az 1960/70-es évek magyar prózájának másik meghatározó vonulata viszont éppen azért hangsúlyozta jelölő és jelölt távolságát, mert a mű közleményjellegében rejlő poétikai lehetőségeket kívánta kiaknázni. Az epikai művek ama sajátossága ugyanis, hogy a történetmondás egyúttal mindig bizonyosfajta beszédmód is, nem korlátozza a valóságanalóg ábrázolás érvényesülését. A kommunikátumként értelmezett szöveg a befogadói tudatban nem a valóság „leképezésének” ismérveihez igazodik: elsősorban a beszédjellegben foglalt értelmezési útmutatások felismerésén múlik, hogy valóságosnak, gondoltnak, képzeltnek, netán vizionáltnak kell-e tekintenünk a műbeli világot. Ily módon azután úgy kerül előtérbe az elbeszéltség mozzanata, hogy nem zárja ki a metonimikus előadásmódot. Nem, mert a dolgokról való beszéd egyik lehetséges formájaként ismeri el az oksági elvű, „leképező” történetmondást is. Igaz ugyan, hogy a történés oksági viszonyait szervezőelvvé emelő elbeszélés és a leíró hitelesség között nem áll fenn automatikus összefüggés, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a történet és az elbeszélés fokozott megkülönböztetése általában a metonimikus előadásmód térvesztésével jár együtt. Az elbeszéltség mozzanatát hangsúlyozó prózai művek a 60/70-es években sajátos módon úgy közeledtek bizonyos metaforikus formák, stilizáltabb fikcióvilágok vagy a példázatos jelképiség felé, hogy poétikailag átjárhatónak látták a valóságszínlelés és a szövegszerűség közt húzódó határokat. Ez lehetett az oka annak, hogy a történetmondó elbeszélés nagyfokú visszaszorítása ellenére sem jönnek létre olyan epikai struktúrák, amelyekben a metaforikus jelentésátvitel fel tudná számolni a történetszerű folytonosságot. Az epikus folyamatban uralkodhat ugyan metaforikus állapotszerűség, sőt a megszakítások és reflexiók sora el is fedheti a történéssort – sohasem úgy azonban, hogy annak logikája felderíthetetlen vagy rekonstruálhatatlan maradna. A fragmentumjelleg és az epikai diszkontinuitás nem lép elő központi szervezőelvvé. Ami azt is jelenti, hogy a 60/70-es évek magyar epikája még innen van a jelválság tapasztalatán. A történet és az elbeszélés megkülönböztetésével a világ és az esztétikai tapasztalat közé iktatja ugyan a jelrendszer szövegiségét, ám – mivel a művészi közvetíthetőség kérdéseit még a világ oszthatatlanságának nézetéből értelmezi – a jelrendszerek egyenrangúságának elvét nem köti össze a világok sokféleségének lehetőségével. Azt, hogy nemcsak többféle szemlélet, de többféle tényleges világ is létezhet, lényegében majd csak a nyolcvanas évek epikája ismeri fel korszakfordító tapasztalatként. A „létrehívott” világok ekkor válnak a beszédmód függvényévé.