A harmincas évek individuumszemléleti fordulatát követő epikaműfaji változások lényegében lezajlófélben voltak már, amikor a magyar próza megkísérelte áthidalni azt a távolságot, amely a Kosztolányi–Márai-típusú modernség és a Musil-próza világértelmezése között keletkezett. E törekvések középpontjában nálunk kétségkívül nem a jelnyelv látványos megújítása állt, hanem a személyiség új szituáltságának megjelenítése. A klasszikus modernség második hullámának meghatározó tapasztalata ugyanis nemcsak annak felismeréséből származott, hogy az önmegértés csak a lét időbeliségében való bennfoglaltság tudatában lehetséges. A klasszikus esztétizmussal szemben ekkor vált beláthatóvá annak lehetősége is, hogy a személyiség létének időbelisége nem a Bildungsromanból ismert jellemalkotó folytonosság jegyében ragadható meg. Sőt, hogy talán a személyiség szerkezetét sem valamely énteremtő szubsztancia egyénítő kibontakozásának függvényében kell elgondolnunk. A negyvenes években indult magyar prózaíróknak az a nemzedéke, amelyik a Nyugat hagyományvonalán kívánt továbbhaladni, értelemszerűen nem kerülhette meg a szembesülést ezekkel a kérdésekkel. Annál is kevésbé, mert a tradíció populista ágán éppen olyan személyiségfelfogás volt formálódóban, amelyik – a kollektivista eszmerendszerek hatása alatt – közösségi eredetű, „archetipikus” lényegek kifejeződésével magyarázta az individualitás mibenlétét. A klasszikus-modern individuumfelfogás válságával szemközt a magyar epika kezdetben a 19. század végi „bohéme” és a „dandyzmus” felelevenítésével próbálkozott, de a fokozatos szemléleti elmélyülés szakaszában már valóban a kései modernség szellemében vetett számot lét és világ értelmezhetőségének korlátaival. A lét és a személyiség egészelvű elgondolhatóságát fenntartva olyan értéklátással közeledett a világhoz, amely tételezi ugyan az én lényegi tartalmait, de elvi kétellyel viseltetik azok megragadhatósága iránt. Az ember „belső realitása” (Mándy Iván) azért bizonyul hozzáférhetetlennek, mert a személyiség csupán érzületi vagy hangulati énként nyilatkozik meg a világgal folytatott „interakcióiban”. Mindez úgy kapcsolódik azután össze a dolgok érdemi elmondhatatlanságának elvével, hogy – maga az emberi lényeg megnevezhetetlen lévén – éppen a világban-lét alapösszefüggései maradnak rejtve az intellektuális és művészeti tapasztalat előtt. Ami így jut a birtokunkba, nyelven inneni vagy nyelven túli tudás marad. „A regény nyelven inneni tartalmakat igyekszik létrehívni – írta erről egy helyütt Ottlik Géza. – Hogyan lehetséges ezt megoldania, ha nincs egyebe, mint a nyelv? Úgy, hogy egyrészt a nyelv maga is egy nyelven inneni valóságrétegből keletkezett, kivont és arra utaló jelrendszer – másrészt maga is egy nyelven túli realitás…” (A regényről, 1965–79). Az író érvelésmódjában pontosan megfigyelhető az a modernista tradíció, amelyik e paradoxon láttán nem a dekonstrukció irányába fordul, hanem a helyzet fegyelmezett, pontos leírásával a nyelvi megragadhatóság határait igyekszik megközelíteni. Ez jellemzi az egész vonulat poétikáját is: a nem nyelvi jellegű világban-lét összefüggéseit a mimetikus és a szövegszerű illúzió olyan esztétikai egyensúlyával tárja fel, amely a regényben alapvetően értelmező jellegű epikai folyamatot, a novellában pedig már-már parabolikus tömörségű helyzetrajzokat, tárgyiasan absztrakt létképleteket teremt. Mindig emlékeztetve azonban arra, hogy a szöveg a jelenség és az én hozzáférhetőségének határaihoz érkezett. Ahogyan ez az egészelvű értékrendet őrző epika is a klasszikus modernség szemléleti végpontjáig jutott el. Kiteljesítette mindazt, ami a magyar prózai hagyományban Márai után a hetvenes évekig elmondhatónak bizonyult, s továbbadta mindazt, amire nem volt mód válaszolnia. Innen nézve aligha véletlen, hogy a kései modernség stádiumából kilépő Esterházy epikája ezért éppen Ottlik művével tartja fenn a legintenzívebb intertextuális kapcsolatot.