Míg Mészöly művei olyan új típusú metaforikusság előtt nyitottak utat, ahol maga az irodalmi szöveg státusza és önfejlesztő keletkezésmódja indokolja elbeszélés és történet elválasztódását, a hangsúlyozott elbeszéltség harmadik változata a valóság és a „lehetséges világok” képletes megkülönböztetésével nehezíti meg a közvetlen visszavonatkoztatást. Utaltunk már rá, hogy a 60/70-es évek magyar epikájának a hangsúlyozott elbeszéltség jegyében kibontakozó vonulata tartózkodott ugyan a mindentudó narratív nézőpontok érvényesítésétől, ám a beszédhelyzet nyelvi-poétikai karakterét csak igen ritkán tudta hozzáigazítani a létértelmezés új gondolkodástörténeti horizontjaihoz. Ami nyilvánvalóan annak volt a jele, hogy anélkül próbált szabadulni az ábrázolás szubjektív elemeitől, hogy közben különösebb jelentőséget tulajdonított volna az elbeszélői kompetenciák nyelvi feltételezettségének. Az idetartozó művek túlnyomó többségében tehát olyan nyelvi magatartás tárgyiasul, amelyik továbbra is beszéd és gondolat prestabilizált harmóniájából indul ki. Mert miközben a személyiségről való gondolkodás ekkortájt éppen a nyelvhez való viszony alapvető változásainak köszönhette a maga új kérdésirányait, a magyar epikát csak igen kis részben foglalkoztatták még az individuum „megelőzöttségének” dilemmái. A nem problematizált nyelvfelfogás itt ugyanis pont azt nem tette láthatóvá, aminek a felismerése az egészen új irodalmi fejlődés visszavetettségére is rávilágíthatott volna. Arra nevezetesen, hogy a dolgok elmondását és a személyiség önértelmezését mindig és minden körülmények között megelőzi a fölérendelt nyelvi diskurzus és a világ ott rögzített szimbolikus rendje. Ez a rend pedig kétségkívül nem kedvezett a jelzett szituáltság poétikai újraértelmezésének. Mármost ha az elbeszéltség mozzanata úgy kerül előtérbe, hogy döntően nem a nyelviséget, hanem életvilág és fikció viszonyát reflektálja, akkor történet és szöveg megkülönböztetése helyett történet és valóság kapcsolatára irányul az esztétikai észlelés. Az irodalom ilyenkor nem mint szövegiség és beszédmód, hanem mint mimetikus szerkezetű jelentésképzés jelenik meg a befogadásban. Jól megfigyelhető Mészöly hetvenes évekbeli novelláiban, hogy az elbeszélő nem törekszik történet és valóság elválasztására. Az elbeszélés esztétikai összhatása mégis elvontabb, egyetemesebb, mint azokban a parabolaregényekben, ahol hangsúlyosan fiktív játéktérbe kell „belépnie” az olvasónak. A kritikai karakterleírások figyelmét eleddig ugyanis az kerülte el, hogy az absztrakció illúziója ez utóbbiaknál nem a szövegben kiépült beszédszervező elvek következménye, hanem előzetes döntések eredménye. A nyelvbe vetett bizalom fenntartása megkönnyíti az ilyen poétikai döntéseket: ez az elbeszélői magatartás teszi lehetővé a parabolikus regények számára, hogy az értékek rendje a maga rejtettségében is éppoly világosan felismerhetővé váljék, mint a jelentés szilárdsága. A többértelműség így többnyire szándékoltan is arra korlátozódik, hogy vajon csak a „létező szocializmus világára” vagy általában a totalitarisztikus berendezkedésekre vonatkozik-e a példázat (Déry), illetve hogy egyetemes vagy csak térségi „létparadoxonok” fejeződnek-e ki benne (Örkény).