A korábbi évtizedekhez képest bármilyen szembeötlőek is az irodalom diskurzusrendjének 80-as évekbeli változásai, az semmiképpen sem kerülheti el a figyelmünket, hogy a 70-es évek irodalmában már egy sor olyan átmeneti forma jelen van, amely számos jelzését tartalmazta az elodázhatatlan szemléleti-poétikai fordulatnak. Bár az irodalmi kérdésirányok változásának előre láthatatlan a logikája, a hetvenes évek magyar irodalmának már volt egy olyan – sokszínűségében is rokonítható – mezőnye, amely a szövegek kultúrájának tudása tekintetében eltért az örökölt irodalmi kódok szemléletformáitól. Annak persze, hogy ezeknek az átmeneti formáknak nem mindegyike részesült a kódok lecserélésének majdani folyamatából, több oka is van. Az említett periódus irodalomtörténeti valóságát nézve közülük különösen kettőt érdemes kiemelnünk. Az egyik okvetlenül azzal áll összefüggésben, hogy az új szemléleti komponensek megjelenése olyan művekben figyelhető meg, amelyeknek még bizonyos formabeli újításaik ellenére sincs korszakos kisugárzásuk. Irodalomtörténetileg ekkor még éppen azért nem beszélhetünk szakaszhatárról, mert a megelőző paradigma kiemelkedő alkotóinak némelyike esztétikailag vagy összehasonlíthatatlanul rangosabb formákban tartja fenn a modernség korábbi horizontjait (Ottlik, Mándy), vagy pedig maga is – mint például Mészöly Miklós – kezdeményezője lesz a nyolcvanas évek fordulatának. A másik ok pedig abban az irodalomtörténetileg ma talán még világosabban látható folyamatban rejlik, hogy ez az évtized elsősorban bizonyos formanyelvi változásoknak az időszaka (konkrét és vizuális költészet, vallomásos közérzetepika, az elbeszélés „privatizációja” stb.). Olyan változásoké azonban, amelyek – még ha részben előkészítették is – lényegében nem jártak együtt alapvető, a teljes nyelvi-poétikai magatartást is átható szemléletváltással. Két kivétellel. Hiszen ez az önálló és rögzített periódushatárokkal el nem látható, köztes formáció két olyan alkotásmódban testesül meg mintaérvénnyel, amelyek közül az egyik inkább a folytonosság, a másik pedig a megszakítottság poétikai hangsúlyait teszi uralkodóvá. Az előbbi Orbán Ottóéban, az utóbbi pedig Tandori Dezsőében.