Az 1960/70-es évek magyar epikájának egyik modernista vonulatát lényegében már az tüntette ki a krónikás hitelesség – nagyrészt még konvenciórangú – formái közül, hogy számottevő különbséget tett történet és elbeszélés között. Jól látható azonban, hogy az elbeszélés ekkor még javarészt úgy értelmezi a történetet, hogy saját közleményjellegét hangsúlyozva is ragaszkodik – ha nem is mindig a történet, de legalább – az epikus folyamat egységes egészként való tárgyiasításához. A fragmentumjelleg, a dezintegráló megszakítottság csak igen ritkán lép elő kompozícióképző elvvé. Lényegében az első számottevő kísérlet, Mészöly Alakulások c. elbeszélése is inkább azért fordul a megszakításos technika felé, hogy a szöveg keletkezésének folyamatát szemléltethesse. Helyesebben szólva arra a – már szintén Wittgenstein szellemében is érthető – kérdésre igyekezett poétikai választ adni, hogy voltaképpen mik is a kritériumai bizonyos szómennyiség és szintaktikai formula szöveggé válásának. (Wittgensteinnel szólva „vajon hány házzal és utcával kezd egy város várossá lenni”.) Ennek a kísérletnek a logikája elsősorban a francia új regény poétikájából ismert eljárásokra emlékeztetett. Minthogy azonban a hetvenes évek végére az „önmagát író szöveg” kérdése a veszendőbe ment nagy elbeszélések tapasztalatának horizontjába került át, az új kérdésirányok nem annyira a kezdet és az eredet mibenlétét mutatták problematikusnak, hanem inkább a szövegek időrendi egymásra következésének szempontjától függetlenedő „imaginárius múzeum” (Malraux) esztétikai jelenlétének formáit. Az Arno Schmidt híres „dobozregényeiből” ismert tetszőleges sorrendiség bizonyára azzal hatott Esterházy megszakításos elbeszéléstechnikájára, hogy nem a kezdet és valamely végpont közé zárt epikus folyamat kontinuus jelentésképző funkciójából indult ki, hanem a véletlenszerű vagy kombinatorikus szabályok olyan elvi egyenrangúságából, amely a jelentésképző folyamat beteljesülését formálisan is a befogadói kompetencia körébe utalta át. A jelentésképzés nyitott folyamata így sokkal inkább azt a lezárulást és konkretizációt hangsúlyozta, amely az eredetihez képest ténylegesen kézzelfoghatóbb – kivált pedig a művészi közlés értelmét „megtestesítő” – komponense az esztétikai alapviszonynak.