Hogy valóban korszakhatár-e 1945 a magyar irodalom történetében, azt a mai, közel félszázados távlat birtokában sem könnyű eldönteni. Elsősorban nem is azért, mintha megítélhetetlenek volnának az időszak irodalmi valóságának fejleményei, vagy mert a hegemóniájába végül belefásult marxista irodalomtörténet-írás teljesen szétzilálta volna az értelmező fogalmak rendszerét, hanem mert az irodalmiság mibenlétének s az irodalomról való beszédnek jelenleg egészen új paradigmái vannak kialakulóban. S a feltételezettségeknek ez az egyidejű változása okvetlenül visszahat arra, hogy ezredvégi horizontból mi is látszik majd meghatározónak az utóbbi fél század magyar irodalomtörténetében. Ráadásul igen valószínű az is, hogy az irodalmi folytonosságnak azt a struktúráját, amely előterében állt a 60-as/70-es évek irodalomkutatásának, olyan gyökeresen formálta át utólag a nyolcvanas évek irodalma, hogy az akkor kiemelkedőnek tűnő értékek helyett egészen más vonulatok hagyományteremtő képessége bizonyul majd maradandóbbnak. Szemléletes bizonyítékaként ama gyakran feledett tételnek, hogy sohasem az irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzeti irodalom történetét, hanem mindig az az élő irodalmiság, amely folyvást változó viszonyt létesít az őt magát is feltételező hagyománnyal. Olyan tervezhetetlen és előre láthatatlan dialógus ez, amely az irodalom létmódja felől teszi érthetővé, miért is kell szüntelenül újraírni az irodalom történetét. A hagyomány történésének e telosz nélküli folytonosságában az irodalom nyilvánvalóan kevéssé különbözik a tárgyi formát nyert időbeliség értelmezésének egyéb szellemi formáitól. Vagy, ahogyan Bibó István, a liberális hagyományú magyar politológia egyik meghatározó személyisége fogalmazott: „Soha nem tudhatjuk, hogy az, amit ma mélyen jellegzetesnek ismerünk fel, holnap nem bizonyul-e olyan akadálynak, melynek az elvetésével a jelleg még mélyebb, gazdagabb és nagyobb lehetőségei bontakoznának ki” (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948).