Utaltunk már rá, hogy a magyar lírában lényegében az 1920-as évek végén s a 30-as évek elején vette kezdetét az a fordulat, amely a világirodalomban a klasszikus modernség és az avantgarde poétikai tapasztalatain túlhaladó Gottfried Benn, T. S. Eliot, Paul Valéry, Ezra Pound, F. Pessoa, Kavafisz és részint Jorge Guillén nevéhez kötődött. A negyvenes évek második felére ez a folyamat abba a stádiumba érkezett el, ahol már nyilvánvalóvá vált, hogy a századeleji esztétista modernség impresszionisztikus-szecessziós lírai jelformái – melyeket a Nyugat és köre gyökereztetett meg a magyar költészetben – végleg kimerítették a maguk poétikai lehetőségeit. Annak ugyanis, hogy a 20-as, 30-as évek fordulata előidézte individuumszemléleti változások nem átfogó módon, sőt bizonyos értelemben megkésve teljesedtek ki, számos jele volt. Elsőül mindjárt az, hogy a lírai köznyelv a maga esztétista irányzatain belül sem közeledett lényegesen ahhoz a személytelenítő, tárgyiasabb és különösen a metaforikus díszítettséget visszafogó modalitáshoz, amelynek modellérvényű változatait József Attila és Szabó Lőrinc teremtették meg. A Nyugat esztétista hagyományát követő, impresszionisztikus líra a maga hagyományvonalán ekkorra jutott el az ornamentális formák kiüresítéséig, s csak azok az alkotók tudták elkerülni ezt a csapdát, akik tisztában voltak a hagyomány megváltozott körülmények közti újraalkotásának költészettörténeti követelményeivel. Így következett be azután az a különös jelenség, hogy 1945 és 1948 között a magyar líra jelnyelve olyan átalakuláson ment keresztül, melyben ennek az átalakulásnak az egyik kezdeményezője, Szabó Lőrinc is jelen volt ugyan, de új szólamát mégsem ő vitte már, hanem az 1920 körül születettek nemzedéke. Éspedig azok a költők, akik – mint az 1913-as születésű s e tekintetben előttük járó Weöres Sándor – már a klasszikus modernség líranyelvének megújult formációival szembesültek, s ebből le is vonták a legfontosabb poétikai-szemléleti következtetéseket. Mert igaz ugyan, hogy e periódus legjelentősebb költészeti munkája Szabó Lőrinc önéletrajzi ihletésű versciklusa, a Tücsökzene volt, a kezdeményezést azonban az a hermetikus, absztrakt tárgyiasságú, a vallomás személyességét többféleképp korlátozó költészet vette át, amely mindenekelőtt Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes verseiben jelentkezett. Párhuzamosan Weöres Sándor lírájának ekkori – mitologizáló, transzcendens vonatkozásokat is kereső – szakaszával, mely líra talán a legszervesebb folytonosságot biztosította a 30-as/40-es és a 60-as évek közlésformái között. Szembesült persze a fiatalok lírája a háború körülményei közt metafizikaivá mélyült katasztrofizmus élményével, sőt a lét kilátástalanságának kultúrkritikai gondolatával is; de költészetüket döntően mégsem a célvesztett irracionalizmus hatotta át. Legjobb műveik azzal a rilkei-babitsi higgadtsággal és tárgyilagossággal s kivált azzal az új nyelvi magatartással válaszoltak a világtapasztalat metafizikai vonzataira, amely – mint Vladimír Holan vagy Tadeusz Różewicz lírájában – a dolgok „megállapításának” a semmi tapasztalatával szemközt is megőrzött racionalizmusát sugallja. Olyan tárgyias-hermetikus költészet veszi itt kezdetét a magyar lírában, amelynek egyik legfontosabb törekvése a művészi beszéd újfajta hitelességének megszerzése volt. A pontosan és a beszélő személyes hangoltságától függetlenül megválasztott szavak, a kompromittálódott beszéd utáni szavak költészete ez – leképezve mintegy annak az individualitásnak a léthelyzetét, amely konkrét politikai és általánosabb, gondolkodástörténeti értelemben egyszerre szembesült az orbitális magárahagyatottság tapasztalatával. Valamilyen végzetes, értelmétől megfosztott „kegyelem” állapotaként tűnik elénk ez a léttudat Pilinszky János egyik korai versében.