Márai 1948-as emigrációja akár jelképesnek is tekinthető tehát. Ekkortájt olyan politikai-ideológiai folyamatok veszik kezdetüket Magyarországon, amelyek nem egyszerűen deformálták az irodalom addigi irányzati struktúráját, hanem gyökerestül átalakították az irodalmi diskurzus egész rendjét. Azon művek tanúságtételéhez képest ugyanis, amelyekkel a marxista irodalomtörténet-írás évtizedeken át bizonygatta előszeretettel a magyar irodalom háború utáni nyitottságát, baloldali elkötelezettségét és a „felszabadulással” nyert új horizontok lehetőségeit, sokkal valóságosabb annak a Márainak a helyzetértékelése, aki így tért vissza a háború utáni első nyugat-európai útjáról: „… engem […] soha nem érdekelt semmi más: csak a magyar nyelv és annak felsőfokú teljessége, a magyar irodalom. […] ez a nyelv és ez az irodalom nekem a teljes értékű életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudom elmondani, amit mondani akarok. (És csak ezen a nyelven tudom elhallgatni, amiről hallgatni akarok.) Mert csak akkor és addig vagyok »én«, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok. Például 1947. február 10-én éjjel a felismerést, hogy számomra nincs más »haza«, csak a magyar nyelv. Ezért – sürgősen vissza kell mennem Magyországra. Ott élni és várni, amíg megint szabadon lehet írni. (»Írni«, miről? …) A könyvek, melyeket a nyugati útról hazavittem, különböző hangnemben, de egyértelműen »nem«-et mondtak mindenre, ami volt, ami van… De mi az »igen«? Keresztes hadjárat a bolsevizmus ellen? Ez megint csak nem, tagadás, valaminek a hiánya.” (Föld! Föld!) Volt tehát az 1945–48 közötti magyar irodalomnak olyan áramlata, amely a szellemi és kulturális autonómia mély fenyegetettségének tudatában élt. Ha nem is vált megtévesztettjévé a látszólag ígéretes horizontoknak, keresni próbálta azokat a megnyilatkozásformákat, amelyek az alkotói szabadság megőrzésével ilyen körülmények között is szolgálhatják a nemzeti irodalom kontinuitását. Azon írók legjava, akik 1948-ban azután az emigrációt választották, pontosan érzékelte, hogy Magyarországon – mint az ún. keleti blokk többi országában is – nem pusztán az írás témaválasztási, stílusbeli szabadsága, hanem maga az irodalmi beszéd eurokulturális feltételrendszere omlik össze s megy néhány rövid év alatt veszendőbe.