Bár az irodalom történetében nincsenek egyetlen évszámhoz köthető fordulatok, a korszakolás formális hitelessége szempontjából fölvethető a kérdés: vajon nem 1956/57 körül van-e az a fordulópont, amely lezárja a sematizmus és az irodalmi profetizmus szakaszát, s legalábbis feltételként tartalmazza már a belőle való kibontakozás lehetőségeit. Az ötvenes évek bizarr irracionalitásához hozzátartozik, hogy sok tekintetben már magát az ekkori magyar irodalom valóságát is definiálhatatlanná teszi. Mert a hivatalos irodalom művei mellett szórványosan olyan munkák is napvilágot láttak, amelyek közvetve és áttételesen, de hírt adtak a bolsevik szemfényvesztés visszájáról. (Az említett lírikusok mellett például Déry Tibor Szerelem és Niki c. elbeszélései.) Másrészt – különösen az Új Hang c. folyóirat jóvoltából – egy-egy jelzése már érzékelhető volt az érlelődő poétikai-szemléleti változásoknak is (Juhász Ferenc: Szarvas-ének; Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul; Örkény István: Lila tinta). Sőt ebben az időszakban jelent meg Weöres Sándor Az elveszített napernyő c. – a létteljesség egy mítoszi-biológiai vízióját Gottfried Benn-i nagyságrendű kompozícióban kiteljesítő – költeménye, mely kétségkívül a modern magyar költészet egyik kiemelkedő alkotása. Nem csekély továbbá azoknak a műveknek a száma sem, amelyek ugyan 1948 és 1956 között íródtak, de csak 1956 után láthattak napvilágot. Közülük is kitűnnek a modern líranyelvi folytonosságot megtartva megújító Pilinszky Harmadnapon c. kötetének versei (1959), melyek a 30-as évek elejei lírai paradigmaváltás óta alighanem az egyik legmélyebbre ható esztétikai fordulatot kezdeményezték az új magyar költészet történetében. A háború utáni magyar irodalmi modernség szerves kibontakozásának letéteményese ezekben az években a nyugati emigráció lehetett volna, amely viszont az anyanyelvi közegtől való elzártságot s a teljes szellemi-poétikai visszhangtalanságot szenvedte meg. S az is igaz, hogy Cs. Szabó László esszéművészete, Fejtő Ferenc, Kovács Imre és Szabó Zoltán politológiai írásai mellett ennek az irodalomnak – Márai munkái kivételével – voltaképpen még alig voltak számottevő eredményei. E fejlemények ellenére azonban mégis az a döntő, hogy az irodalomtörténeti alakulás poétikai horizontjában voltaképpen csak a 60-as évek elejétől figyelhető meg olyan egyöntetű változás, amelynek már egy egész periódusra van kisugárzása. S ezek a változások mindenekelőtt a műalkotás szövegfejlesztő elvei mögött álló, azokban tárgyiasuló nyelvi és poétikai magatartásban, a poétikai modalitás megnyilvánította elvontabb létszemlélet szintjén mutatkoznak meg. Az újabb magyar irodalom fejlődéstörténetének különös sajátossága azonban, hogy a változások ekkor elsősorban a lírában jelentkeznek, részint kisebb-nagyobb fáziskülönbségekkel, részint egymástól távoli eredetű líramodellekben, sőt hagyományaikat tekintve is eltérő vonulatokban. Mégis szemmel látható egyöntetűséggel, hiszen a hatvanas évek elejére mind Pilinszky János, mind Weöres Sándor, mind pedig Juhász Ferenc és Nagy László költészete innovatív formanyelvi alakzatok megteremtésével járult hozzá a modern magyar költői beszéd konvencióinak átalakításához.