A magyar irodalom bizonyos fejlődéstörténeti sajátosságai következtében a hatvanas években is az a lírai formáció mondhatta magáénak a legstabilabb folytonosságot, amelyik bevallottan kiemelt jelentőséget tulajdonított az esztétikai műalkotás használati értékének. A líra e változata hangsúlyosan a közérdekű, nyilvános beszéd műfajának tekintette a verset. Tudatosan vállalva azt a nemzeti irodalom nagykorúvá válásának idején kialakult szerepfelfogást, miszerint a művész valamely értelemben mindig exponense, „képviselője” annak a közösségnek, amelynek nyelvén és kultúráján keresztül esztétikai viszonyt teremt a világgal. Az irodalom képviseleti jellegének ez a hagyománya a költői szó érvényét tekintve természetesen nagyszámú változatot hozott létre – a közvetlen, megszólító jellegű programosságtól a megjelenítő-tárgyias vagy az epikus-gondolati hanghordozáson át egészen a lírai magánbeszéd személyességéig –, esztétikai szemléletformáik alapvető rokonsága azonban két ponton is megmutatkozik. Az egyik abban az elvontabb létértelmezési elvben – s ezt a századelőn nagyban megerősítette a Boas–Sapir-féle lingvisztikai relativizmus elmélete –, hogy az anyanyelv(i kultúra) mélyen meghatározza a személyiség világ- és önszemléletét. Minthogy a világmegértés döntően nyelvi közvetítésű, a nyelvhez való odatartozásból adódó szemléleti sajátosságok feltétlenül megjelennek a közösség történetileg formálódó kulturális és mentalitási karakterében is. E viszony értelemszerű kölcsönössége következtében a legtöbb irodalmi mű akarva-akaratlanul tanúságot tesz – még ha közvetve is – annak a közösségnek a léthelyzetéről, amelynek a nyelvén megalkották. A másik rokonító mozzanat alapvetően poétikai jellegű. Mivel a beszédnek itt a nyelvi és kulturális feltételezettség az alapja, ez az összefüggés úgy nyer poétikai formát, hogy a beszélő eleve az összetartozás (a közös sors, gond, érdek stb.) tudatával lép elénk, aminek rendszerint az a következménye, hogy – a hangnemtől és a tárgyhoz való viszonytól függően – a versben többé-kevésbé határozottan kivehető személyes lírai alany konstituálódik. A kérdés ugyanis, amelyre a mű felel, ha nem is mindig az alany létkörén kívül keletkezik, eredete szerint legtöbbször mégis külső, azaz társadalmi, etikai, politikai természetű. Éspedig olyan, amelyik a közösség nevében vár alanyi feleletre, a közösség exponensének válaszát igényli. A művek esztétikai üzenete ily módon a befogadónak is elsősorban a szociális énjét szólítja meg, és az olvasó közösségi-kollektív érzületére hat. Olyan értékformák rajzolódnak elő a lírai beszédnek ebben a horizontjában, amelyek főként egyén és közösség, sors és szociális környezet, individuális és nemzeti azonosságtudat viszonylataiban nyernek igazán jelentést. Ám ha közelebbről vizsgáljuk ennek a költészeti formának a modális sajátosságait, azonnal szembetűnik, hogy a fentebbi költői szerepfelfogást a vonulathoz tartozó alkotók különféleképpen realizálják. Az irányzaton belül ugyanis határozottan más-más líramodell formálódik meg Illyés Gyula, Juhász Ferenc és Nagy László költészetében.