Az ízlésítéletről vitatkozni kell, ám ha az ítélet nem fogalmakon alapul, akkor kérdés, ez hogyan lehetséges. Kant úgy oldja föl az antinómiát, hogy az ízlésítélet alapja nem az érzékiséget feldolgozó értelmi fogalom, hanem „a puszta és tiszta észfogalom arról az érzékin túliról, amely a tárgynak (és egyszersmind az ítélő szubjektumnak) mint érzéki objektumnak, tehát mint jelenségnek alapul szolgál.”1 Ez a magánvaló dolog, a Ding an sich, bár Kant itt nem használja ezt a fogalmat. Az ízlésítéletben nem a megismerés értelmi fogalma, hanem a dolog maga játszik szerepet. Két magánvaló találkozik: egyik dolog (aminek, ha megismerszik, fogalma a tárgy) megérinti a másikat (a szubjektumot), melyben létrejön az ízlésítélet, a megismeréssel párhuzamosan, ugyanazon kognitív folyamatban. Ezen „fogalom által az ízlésítélet mégis egyben mindenki számára való érvényességre tesz szert (habár mindenkinél egyedi, a szemléletet közvetlenül kísérő ítéletként): mert az ízlésítélet meghatározó alapja talán annak fogalmában rejlik, amit az ember mivolt érzékin túli szubsztrátumának lehet tekinteni.”2 Ez az érzékin túli maga a világ, melyet az ember elmeképességével feltár, és melynek az ember maga is része, mint magánvaló, mint ahogy a természetnek is része, mint megismerhető természetes lény. Az ember mivolt érzékin túli szubsztrátuma a transzcendentális szabadság, mint amit nem határoz meg az oksági világ, de ami szabályt ír elő az oksági világnak, mint megismerhetőnek, és ehhez kapcsolódik a természet intelligibilis szubsztrátuma, mely körülöttünk és bennünk van.3 Ezzel Kant válaszol a kérdésre, hogy miért lehet az ízlésen vitatkozni, ha az nem is fogalmon alapul. Az ízlésítélet ugyanis nem meghatározott fogalmon, hanem a „jelenségek érzékin túli szubsztrátumáról való” meghatározatlan fogalmon alapul.