Otfried Höffe A vallás a puszta ész határain belül mű kilenc, egymásnak nem ellentmondó és akár párhuzamosan is érvényesíthető olvasási módját különbözteti meg.1 Az első (1) szerint Kant vallásfilozófiájában a kritikai programot folytatja. A második (2) olvasatban a vallás nem mint a kritika tárgya, hanem mint alanya lép föl, amennyiben a szubjektum gyakorlati racionalitásának törvényei csak akkor tekinthetők koherensnek, ha feltételezi és követeli Isten létezését. A mű első kiadáshoz írt előszava első mondatával kifejezi ezt, a második kritikában már megfogalmazott elvet: „Ha a morál az embernek mint szabad, ám éppen ezért eszével feltétlen törvényekhez kötődő lénynek a fogalmán alapul, akkor az embernek nincs szüksége egy fölötte álló másik lény eszméjére ahhoz, hogy megismerje kötelességét, sem pedig más ösztönzőre, mint magára a törvényre, hogy megtartsa azt.”2 Az ember számára a feltétlen törvény saját eszének törvénye, a morál törvénye azonos az ember racionalitásával. Ez az állítás valójában az ember bibliai teremtéstörténetének értelmezése: „Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.”3 Ha az ember Isten képmása, hozzá hasonló, akkor magában hordozza Isten törvényeit, mely csak az ember racionalitásában nyilvánulhat meg. Mi másban hasonlítana az ember Istenhez? Ebből következik, hogy az embernek semmi többre nincs szüksége, mint saját racionalitása törvényének felkutatására ahhoz, hogy megismerje a helyes élet, vagyis a morál törvényeit, és benne mint követelményt felismerje a törvény eredetét, a létező Istent.