A kiindulás a szubjektum, ahol az én önmagának evidens öntudata, az én gondolkodom tudata, melynek minden gondolkodásomat és tudatos (tehát etikailag értékelhető) cselekvésemet kísérnie kell tudnia. A Kant utáni fejlemények ugyan historizálják, naturalizálják, pszichologizálják, pszichoanalizálják, nyelvivé teszik, hermeneutizálják vagy dekonstruálják az önmagának jelenlévő ént, ám Kant mindezen irányzat képviselőjének azt válaszolná, hogy ezek a pozíciók maguk is elgondoltak, és az elgondoló eredetileg nem a történelem, nem a nyelv, nem a tudatalatti, nem az értelmezés, és nem maguk a dekonstruált összefüggések, hanem az, aki vagy ami ezeket elgondolja. Gondolati konstrukciók, melyek mögött mint szükséges feltétel ott van az „én gondolkodom” öntudattal rendelkező gondolkodó. A történelemről, a mélylélekről, a nyelvről az ember gondolkodik, akinek énje van, és tudja, hogy éppen dekonstruál vagy pedig azt állítja, hogy gondolkodása történetileg és nyelvileg feltételezett. Nincs történelem mint tudomány, ha nincs ott valaki, aki azt mondja, „én gondolkodom” a történelemről, miközben gondolkodom róla, és e gondolás során folyamatosan képes vagyok gondolni, hogy én gondolom és én gondolkodom. De természetesen olyan lényekről sem lehetséges történelem, mint tudomány, ahol a vizsgálat alanyai nem tudatos, gondolkodó, cselekvéseiket megfontoló, és cselekvéseik megfontolása közben magáról a megfontolásról is tudó szubjektumok. Az „én gondolkodom” szubjektuma mintegy önmaga tapasztalati énjének sokféle megvalósulását vizsgálja a múltban – ez a történelem. A köveknek, békáknak vagy úthengereknek nincs az oksági folyamatokon túli történelmük, nincs olyasmijük, aminek folyamatát csak a tudatosság és a döntési szabadság befolyásolhatja, bármik is legyenek ezek.