Kant a logikáról szóló fejezetének elején megismétli a második kiadás bevezetőjének végén tett állítását, mellyel jelzi, meg kívánja haladni a racionalizmust és az empirizmust. Az ismeretszerzésben egyenrangú szerepet biztosít az érzékiségnek és a fogalmiságnak, amelyekről kijelenti, „[e]gyik képességet se helyezzük a másik fölébe”,1 ugyanis „[t]udásunk az elme két alapvető forrásából származik: az első a képzetek befogadásának képessége (receptivitás a benyomások terén), a második az a képesség, hogy e képzetek segítségével megismerjünk valamilyen tárgyat (spontaneitás a fogalmak terén); az előbbi által adódik nekünk a tárgy, az utóbbi által elgondoljuk ama képzet (mint elménk puszta meghatározása) vonatkozásában”.2 Itt már használja az esztétika elején meghatározott fogalmakat, a képzeteket, továbbá a receptivitás és a spontaneitás fogalmait. A gondolkodás pedig nem a világban ott lévő dologra vonatkozik, hanem a tárgyat a befogadott képzet – „mint elménk puszta meghatározása” – révén gondolja el. A tudásnak két alapvető összetevője van, a szemlélet és a fogalmak, egyik sem nyújthat ismeretet a másik nélkül. A fogalmak ugyanúgy lehetnek empirikusak vagy „tiszták”, mint a szemléletek. Empirikus egy fogalom, ha a hozzá kapcsolódó szemléletben érzet van, ami a tárgy valóságos jelenlétét feltételezi, és tiszta, ha a szemlélethez nem csatlakozik érzet. Minden szemlélet érzéki, de nem mindegyik empirikus, mert nem mindegyikhez kapcsolódik érzet. Az érzetek a megismerés anyagát képezik, mely az érzékiség és a fogalmi gondolkodás formáiba belépve válik ismeretté. A tiszta szemlélet csak a dolog afficiálásának és érzetképzésének, tehát számunkra történő megjelenésének lehetőségi feltétele, „a tiszta fogalom pedig annak formáját [tartalmazza], ahogyan valamely tárgyat egyáltalán elgondolunk”.3