Az „én gondolkodom” Kant számára az eredeti spontaneitás, a tiszta appercepció, az öntudat transzcendentális egysége. Az „én gondolkodom” biztosítja, hogy a szemléleti sokaság (mozgó barna folt a zöldes háttér előtt) fogalmakba rendeződik (nyúl, mező), hogy e fogalmak állításokká, ítéletekké válnak (a nyúl tapsifüles, a mező zöld, a nyúl a mezőn fut, a nyúl állat), és hogy ezekből következtetések vonhatók le – A) A nyúl tapsifüles rágcsáló. B) Az ürge nem tapsifüles rágcsáló. C) Nem minden rágcsáló tapsifüles. –, egy elmélet részei lehetnek. Az egységesítési folyamat végén pedig, és egyben eredeténél is, ott van az öntudat, amely mindezt a szintézist végzi. A „szubjektív” öntudat transzcendentális egysége objektív egység is, mivel a tárgyak lehetőségi feltételét képezi: „Minden szemléletünkben adott sokféleség az appercepció transzcendentális egysége révén egyesül valamilyen objektum fogalmává. Ezért a transzcendentális egységet objektív egységnek nevezzük, és meg kell különböztetnünk a tudat szubjektív egységétől, mely nem egyéb a belső érzék meghatározásánál, s amely által a szemléleti sokféleség empirikus módon van adva az efféle egybekapcsolás számára.”1 Ezt az egységet az ítéletek, és az ítélet formáiban, a kifejezett ítéletek kognitív háttereként „aktív” kategóriák biztosítják, „azt találom, hogy az ítélet nem egyéb ama módnál, ahogyan adott ismeretek között megteremtjük az appercepció objektív egységét”.2