Kant a képzelőerőhöz kapcsolódóan tárgyalja az önismeret kérdését. Miután az ismeret mindig valamiről való ismeret, ez pedig az érzékiségen keresztül lép be a megismerés struktúrájába, vagyis az elmébe, és az érzéki szemlélet tér-idő „tartályán” keresztül és közvetítésével, a fogalmi működés révén alakul ki, ezért az önismeretet is csak úgy lehet felfogni, hogy benne azt fogalmazzuk meg, ahogy érzékeinken keresztül az érzéki szemléletben önmagunk számára megjelenünk. A belső érzéket, tehát az idő szemléleti formáját az elme (Gemüt) megérinti, afficiálja, és a kategóriák a létrejövő idősokaságot dolgozzák föl ismeretté. Ez azonban nem jelenti azt, hogy lineáris időponthalmazokkal lenne dolgunk, melyhez semmiféle egyéb struktúrák és térelemek nem csatlakoznának. Az időszemlélet belső megérintése mindig együtt és egyszerre történik az időstruktúra külső megérintésével, és a külvilág téri affekcióival. Ezáltal az önmagunkról kialakuló képiség bár egyrészt belső képiség, ez azonnal elhelyeződik a külvilágba, annak terébe, tekintettel, hogy magunkat mindig már a külvilágban ismerjük föl és meg. Ennek megfelelően az önismeret egy külvilágba ágyazott belvilág megismerése, de mindig egy érzéki valóságé, és nem az önmaga tulajdonképpeni ismerete. „Önmagamat”, az „önmagát”, az „ént magát”, a „maga a dolog” analógiájára soha nem ismerhetem meg, csak elgondolhatom.