A szemlélet axiómáinak közös elve, hogy „minden szemlélet extenzív mennyiség”.1 A szemléletben sokaságok jelennek meg, és mint ilyenek nem pontszerűek térben és időben. Vagyis bizonyos teret és bizonyos időt foglalnak el, ahol a tér és idő elfoglalt elemei egy bizonyos mennyiséget képeznek és így megszámolhatók: „a szemléletben egyáltalán mint szemléletben adott, egynemű sokféleség tudata, amennyiben ez teszi csupán lehetővé valamely objektum képzetét, nem egyéb egy bizonyos mennyiség (quantum) fogalmánál.” (B 203)2 „Egy” adott tárgy szemlélése és fogalommal történő megragadása feltétele, hogy a szemléleti sokaságban az egynemű sokaságot, vagyis mindazt, ami a tárgyhoz tartozik, mint „megszámlálható” mennyiséget tudjuk megragadni. E megszámolhatóságok vagy mennyiségek tudománya a matematika, és a sokaság térben való ábrázolása a geometria. Minden rendszeres természettapasztalat és ezáltal minden tudás szoros összefüggésben van ennélfogva a matematikával és a geometriával. Kant a természetismeret lehetőségének filozófiai elvét fogalmazza meg, összhangban korának természettudományos ismereteivel. Az észlelés anticipációi alapelve, hogy „a reális tartalomnak, mely az érzet tárgya, minden jelenségben intenzív mennyisége, azaz foka van”.3 Nem elégséges, hogy a tárgyak térben és időben megszámlálható alkotórészből álljanak, vagy maguk is megszámlálhatók legyenek, hanem szükséges az is, hogy hatás érje az érzékiséget is. Enélkül nem jönnének létre érzetek, melyből kialakulhat a tapasztalat. „A tapasztalat az empirikus tudat, olyan, amelyben van érzet is.”4 Az érzékelés „intenzitása” valójában a behatás erőssége, amellyel érzékeink afficiáltatnak: „az érzékelés minden tárgyának – amennyiben az észlelés érzetet foglal magában – intenzív mennyiséget kell tulajdonítanunk, vagyis az érzékekre gyakorolt hatás egy bizonyos fokát” (B 208),5 ahol az „érzet” az észlelés anyagaként az empirikus és az a priori képzet közti különbség, mely a szemléleti formával együtt alkotja az empirikus tudatot, vagyis az észlelést. A megismerés útjának „állomásai” az érzet, a szemléleti forma (jelenség formája), az észlelés (jelenség anyaga) és a tapasztalat (észleletek és szemléletek viszonya) [Empfindung → Anschauung → Wahrnehmung → Erfahrung], a puszta intenzív nagyság általi megérintettségtől, a térben és időben való elhelyezkedésig, a kategóriák munkáján keresztül a fogalmakig és ítéletekig. Az intenzív mennyiségek fokról fokra erősödhetnek vagy gyengülhetnek, tehát a számunkra elérhető minőségek folytonosak és nem kvantáltak. Magát a teret és az időt is „quanta continua”-nak tartja Kant6 – a kvantummechanika állításait nem vehette figyelembe, de nem is kellett volna, és ma sem kellene elméletéhez, ha történetesen ma alkotná meg azt. Kant nem a szemléletet meghaladó fizikai folyamatok térelméletét, hanem a szemlélet térelméletét adja. Ez pedig a kvantumfizikusnál ugyanaz, mint Kantnál és mindenki másnál. A közvetlen érzékelés számára, mint minden tudományos kiindulás kezdeteként a kvantummechanika után is érvényben marad megállapítása, hiszen bárki, így a mikrofizika kutatója is erősebb vagy gyengébb fényben látja mérőműszerét és a kvantáltság „mélyebb” szinten, nem a kiindulásként szolgáló érzékelés szintjén jelentkezik. A kvantált tér elmélet és nem szemlélet. Tér és idő szubjektív szemlélete a modern fizika korában is folytonosak és előre láthatóan a tudomány fejlődésétől függetlenül azok is maradnak, hiszen maguk nem tudományos fogalmak – hanem szubjektív szemléletek. Az érzékiség folyamatosan „várja” a benyomásokat, a priori, ahol az érzetek tulajdonságát, mivel „fokaik vannak, …a priori megismerhetjük” annak ellenére, hogy „minden érzet mint olyan csupán a posteriori adott számunkra”.7