Kant az idealizmus cáfolatát a második posztulátumhoz kapcsolja. Idealizmuson az elméhez képest külső dolgok létezésének kétségbevonását érti. Berkeley dogmatikus idealizmusát érvelés nélkül veti el, arra hivatkozva, hogy Berkeley a teret a magukban való dolgok tulajdonságának tartva, képtelen állításokra jutott. Descartes problematikus idealizmusával viszont csak a külső tárgyak létezése bizonyításának nehézségére hívja föl a figyelmet. Kant a maga által fölépített episztemikus struktúra működésmódjával vág vissza Descartes-nak. Érve, hogy a „külső tapasztalat voltaképpen közvetlen tapasztalat”, hiszen a külső tapasztalat is a szemléletben jelenik meg, melyből tudásunkkal nem tudunk kilépni. Ráadásul, a szemléletet afficiáló dolgok hatására tárgyak jelennek meg először közvetlenül nekünk, hozzák mozgásba gondolkodási képességünket, és így elsőbbséget élveznek a belső tapasztalatokkal szemben, amelyek a külső által lesznek közvetítettek, „a belső tapasztalat csupán közvetett tapasztalat, és csak külső tapasztalat révén válik lehetségessé”.1 A külső tapasztalat az empirikus külső tárgyakra vonatkozik, habár Kant beszél a másik külsőről, a magánvalóról, ám ez nem tapasztalat, hanem a tapasztalat materiális eredete. A „rajtunk kívüli” magánvaló éppenséggel nem a térben található meg.2