A transzcendentális dialektika az ész használatának, vagyis a „következtetések képességének” tudománya. Az érzékiség, az értelem és az ítélőerő működésmódjának feltárása után a „Transzcendentális logika” második része, amely a nagy, végső, metafizikai fogalmakat vizsgálja, immár az új eszközökkel. Kant arra keresi a választ, hogy feltárva az elme megismerőképességének szerkezetét, annak képességeit és határait, vajon e képességek feljogosítanak-e bennünket olyan kérdések megválaszolására, amelyek az emberiséget gondolkodástörténete során foglalkoztatták, mint a lélek halhatatlansága, a szabadság, a világ végessége vagy végtelensége és Isten léte. E második rész próbaköve is az elsőnek; vajon újonnan feltárt képességeivel és önismeretével képes-e ezeket a kérdéseket oly módon megválaszolni, hogy kivezeti az emberi észt tapogatózásából, egy helyben toporgásából, és az ember legnemesebb képességét, gondolkodni tudását és e képesség legnemesebb működtetését, önmagáról és a világról való gondolkodását ki tudja-e vonultatni az évezredes harctérről és meg sikerül-e kötni a történeti jelentőségű békét? Ennek megfelelően kétirányú tesztről van szó. Egyrészt az új kritikai filozófia tesztje a filozófia történetén, pontosabban annak nagy kérdései struktúráján, másrészt pedig a filozófiatörténet nagy szisztematikus szerkezeteinek tesztje a kritikai filozófia fényében. E kétirányú vizsgálatot akár a végső békekötés előtti utolsó nagy csataként is értelmezhetnénk, ha a szemben álló csapatok vezérei mint saját oldalukhoz hűséges felek állnának egymással szemben. Ám erről szó sincs.