A tiszta ész kritikájának hasznát negatívnak állítja Kant, amennyiben nem nyújt új ismereteket, hanem az elme vizsgálatával pusztán azt mutatja meg, hogy az mire képes, és ezáltal legalább megóv a tévedésektől és attól, hogy olyan útvonalakon induljunk el, ahol nem remélhetünk eredményt. A kánon Kant szerint a priori elvek összessége, melyek a megismerő képességet helyesen vezérlik. A transzcendentális analitika például a tiszta értelem kánonja, hiszen ennek helyes működését tárja föl és mutatja meg. Mivel az elméleti vagy spekulatív ész nem megismerő képesség, így kánonja sem lehet, és be kell érnie azzal, hogy a transzcendentális logika csupán mint diszciplína működik itt. Amennyiben a tiszta észnek mégis létezik kánonja, az csak a gyakorlati használatra vonatkozhat. A gyakorlati észhez az a körülmény vezet át bennünket, hogy az elméleti kritika után nem marad meg az észnek három fő témája, az akarat szabadsága, a lélek halhatatlansága és Isten létezése. Ám mivel „eszünk mégis nyomatékosan ajánlja őket, úgy valójában csak a gyakorlatinak a terén lehet jelentőségük”.1 Csak a gyakorlati ész nyújthat a priori tiszta törvényeket, amelyeknek az elméleti ész törvényeitől eltérően nem kell alkalmazkodniuk az érzéki világ törvényszerűségeihez, ezért ezen a területen lehet kánonja a tiszta észnek. A gyakorlati ész kérdése, hogy mit kell tennünk, ha szabad az akarat, ha Isten létezik, és van túlvilág. Kant előzetes vázlatát adja annak a gyakorlati filozófiai konstrukciónak, melyet majd Az erkölcsök metafizikájának alapvetése (1785) és A gyakorlati ész kritikája (1788) műveiben dolgoz ki részletesen. Mindazonáltal a módszertanban leírtak bizonyítják, hogy Kant első kritikája írásakor, legalábbis akkor, amikor az utolsó részt szerkesztette, már tudatában volt a gyakorlati ész relevanciájának a tiszta ész ideái vonatkozásában, és már nyilvánvalónak kellett számára lennie, hogy további észkritikát is írni kényszerül.