Az ítélőerőre A tiszta ész kritikájában a fogalmak helyes alkalmazása miatt van szükség, ez kapcsolja össze a fogalmakat a szemléletekkel. Az ész gyakorlati használata esetében is az ítélőerő szükségeltetik, hogy eldöntse, egy az érzéki világban lehetséges cselekedet a szabály alá tartozik-e. A gyakorlati ítélőerőnek azzal a nehézséggel kell szembesülnie, hogy az érzékiséghez nem kapcsolható szabadság, neki pedig a szabadság vagy a morális törvény és az érzéki világban lejátszódó cselekvés, tehát a természeti törvénynek alávetett tárgyak közt kell kapcsolatot teremtenie. A szabadság törvényéhez azonban nem kapcsolható érzéki összetevőkkel rendelkező séma. Az ész a következtetések, a törvények képessége, ezért az ész gyakorlati törvényéhez nem érzéki sémát, hanem valamilyen törvényt kell rendelni. A hozzárendelt törvénynek formája szerint képesnek kell lennie ábrázolódni az érzéki tárgyakon. Ezen megfontolások után fogalmazza meg Kant a kategorikus imperatívuszt a gyakorlati ítélőerőnek megfelelően, vagy más szóval az ítélőerő szabályát, „kérdezd meg magad, hogy a szándékodban álló cselekedetet, ha annak azon természet valamely törvénye szerint kellene megtörténnie, amelynek te magad is része vagy, tudnád-e tényleg olyannak tekinteni, mint ami akaratod által lehetséges”.1 Itt jelenik meg Kantnál is a próba, a teszt fogalma, amelyet Rawls felhasznált a kategorikus imperatívusz procedúra kidolgozásánál a cselekvési elvek moralitásának vizsgálatára. Az általános természettörvény mindig érvényes, és azt kell megkérdeznünk, tudjuk-e ellentmondásmentesen akarni, hogy cselekvési elvünk általános alakjában hasonlóan a természettörvényekhez, mindig, minden körülmények közt érvényesüljön. Ha nem állja ki maximánk a próbát, akkor nem erkölcsös a benne rejlő vagy az általa instanciált (pillanatnyilag megjelenített) törvény. A csalás, a lopás, az ígéret szándékos be nem tartása, az öngyilkosság mind olyan törvényt jelenítenek meg, amelyeket nem akarhatunk általánosítani, és melyek természettörvényként ellentmondásmentesen nem lehetségesek. A csalás, a lopás, az ígéret be nem tartása vagy az öngyilkosság egyetemes törvényként megszüntetnék a társadalmat, az emberi életet – és magát a morális törvényt is felszámolnák, hiszen nem lennének emberek, akik azt megjeleníthetnék. Vagyis megszűnne minden jó, és minden jónak a lehetőséges is.