Kant a korábbi kritikákra válaszként, és a várható kritikákat elővételezve, a gyakorlati és az elméleti ész viszonyát vizsgálja az analitika utolsó fejezetében, részben megismételve, összefoglalva a korábban mondottakat. Ismét felhívja a figyelmet olyan összefüggésekre, hogy a tiszta gyakorlati ész nem a boldogságigény feladását várja, hanem csak azt, hogy amikor a kötelességekről beszélünk, akkor ne vegyük azt figyelembe. Sokak számára érthetetlen volt már saját korában a magánvaló és a jelenségek kapcsolata – Kant feltételezi, hogy a második kritika olvasói is így járnak. Hangsúlyozza, hogy a világnak kétféle megközelítése van, az elméleti és a gyakorlati. Az elméleti észvizsgálat föltárja az elme szerkezetét, majd megállapítja, hogy csak az elmestruktúrának megfelelő módon tudjuk a világot megismerni úgy, ahogy a világ e szerkezet számára megjelenik és megismertté válik. A természeti- vagy jelenségvilág a kauzalitás világa, és ebben él maga az ember is, amit megismerni magát is csak mint jelenséget vagyunk képesek, ahogy magunk számára megjelenik. Ha önmagunk megismeréséről beszélünk, akkor mi magunk is csak jelenségek vagyunk a magunk számára. A világ, amely az érzékiség megérintésével felkínálja magát a megismerésre, soha nem lesz önmagában teljesen megismerhető, hanem csak mint olyan, amely már felkínálta magát nekünk. Önmagunkkal is így vagyunk, mint megismerendők, a világ részei vagyunk önmagunk számára. A magánvaló elérhetetlen, mert amikor számunkra megjelenik, akkor már nem magánvaló, hanem nekünkvaló. A magánvaló ugyanakkor érvényesíti önmagát az észben: az ember mint magánvaló, amikor elgondolja magát, még a megismerés előtt, akkor mint magánvaló tárul föl önmaga számára. Magánvaló a tiszta ész struktúrája, mind elméleti, mind gyakorlati használatában. Míg azonban elméleti használatában a saját struktúráját megérintő világgal együtt jelenségvilágot hoz létre, a gyakorlati használatban a magánvaló ész saját struktúráját tárja föl a maga számára is, és viszi át a világba. Gyakorlati használata során, az ész saját bélyegét üti a világra. „[A] legfőbb és feltétlen törvény által eszünk önmagát ismeri meg”,1 és e törvény megfogalmazása a kategorikus imperatívusz. Ezért nem ellentmondás, hogy az ember egyszerre a jelenségvilág része (mint megismert) és magában való lény (mint megismerő és mint cselekvő).2 Az ész gyakorlati öntörvényadása feltétele a szabadság, melynek hatása lehetséges a jelenségek oksági világában. Ezáltal az ész önmagát a legteljesebb mértékben megismeri, miközben tételezi a morális törvény birodalmát, a perturbált természeti világot, mely a morális cselekvésének feltétele. E cselekvés következményeként reménnyel gondolhatja el az az észszerű és egyetemes demokráciát, Isten országát, városát, polgárát.