A második kritika az első kritikához, a harmadik pedig mindkettő megelőzőhöz továbblépés. Az első kritika ismeretelméleti rendszerét a második kritika etikája egészíti ki. Kant felismerte, hogy az első kritika az értelem kritikája, mint ami egyedül konstitutív a tárgymegismerésben. A második kritika az önmagának törvénytadó, cselekvő és a világban ható ész vizsgálata. A harmadik kritikában azt a kérdést teszi föl, vajon a két elmeképesség közt elhelyezkedő ítélőerő szintén rendelkezik-e a priori elvekkel, ha igen, akkor ezek az elvek konstitutívak vagy regulatívak, és adnak-e a priori szabályokat. Az értelem a megismerés a priori szabályait adja, az ész a cselekvését. A köztes tag mire adhat szabályokat? Sem a megismerés aktív, konstruktív, befogadó módján, sem a cselekvés invazív, intervenciós módján nincs kapcsolatban a világgal, tehát nem adhat közvetlenül a priori elveket a világgal való kapcsolathoz. Nem is tudjuk közvetlenül empirikusan tesztelni vagy következményeiben leírni működését, mint ahogy a megismerést vagy a cselekvést. Amikor a helyes fogalmat az adott szemlélethez kapcsolja, akkor is a szubjektumon belül marad a hatása. Az ítélőerő a priori elve tehát a szubjektumon belül hatékony. Mivel itt a fogalmak előtt vagy mögött vagyunk, pusztán a szubjektum érzésében, még inkább a szubjektum önmagát-érzésében manifesztálódhat az ítélőerő működése. De a szubjektum fogalom nélkül pusztán érzés, érzékelés. Kantnak fel kellett találnia, hogy az ítélőerő működése a szubjektum érzését, önmaga általi önmaga érzését eredményezheti és az ítélőerő ezekben manifesztálódik. Az érzés pedig lehet a szubjektum számára kellemes vagy kellemetlen – ha egyik sem, akkor nincs érzés. Ám a kellemes már az empirikus behatások érzésére foglalt, így Kant a kedv és kedvtelenség fogalmait (Lust, Unlust) fogalmait használja a szubjektum önmagára hatásának leírására. Az ítélőerő a priori, tovább vissza nem vezethető elvek szerint működik, és e működés révén, amikor is különböző képességeket vagy különböző neműeket összekapcsol, maga hat éppen működése által, visszafelé, reflektíve önmaga hordozójára, a szubjektumra. Az ítélőerő a priori elveinek feltárásakor a nehézség, hogy ezek nem vezethetők le tapasztalat előtti vagy nélküli fogalmakból, mivel azok az értelem sajátjai, míg az ítélőerő csak a fogalmak működtetésében vagy alkalmazásában játszik szerepet, garantálva a helyes alkalmazást. Az ítélőerő ily módon magának ad fogalmat, amely szabályként, de nem objektív szabályként szerepel, mert akkor valamihez, tárgyhoz igazodnia kellene, a fogalmiság is előjönne, és megint egy további összekötő tagot kellene keresni – holott az összekötő tag éppen az ítélőerő.