A második világháború utáni negyedszázadot dinamikus gazdasági növekedés jellemezte, ami lehetővé tette nemcsak az USA fejlődését, hanem a háború sújtotta Nyugat-Európa felzárkózását az európai integráció kereteiben. Ez az aranykor a hatvanas évek végén már kezdett megrendülni. A dollárt, ami a nemzetközi pénzügyi rendszer kulcsvalutáját jelentette, meggyengítették a vietnámi háború költségei és más ipari országok gyors növekedése. 1971-ban megszűnt a dollár aranyra válthatósága, ami az 1944-ben létrejött, a rögzített árfolyamokra épülő, stabil Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer végét jelentette. 1973-ban az olajtermelő országok kartelljének arab tagjai embargót hirdettek azon országok ellen, amelyek Izraelt támogatták az akkor zajló arab‒izraeli háborúban. A politikai konfliktus alkalmat szolgáltatott arra, hogy az erőteljes kereslet és a csökkenő árfolyamú dollár mellett az olajtermelő országok áremelést érjenek el. Az olajárak négyszeresére növekedtek, és az olajárrobbanás nyomán gazdasági válság tört ki. Az egész világgazdaságban drasztikusan lelassult a növekedés, egyszerre nőtt a munkanélküliség és az infláció. A stagnálás és az infláció együttes megjelenését Samuelson nyomán stagflációnak nevezték. A világgazdaságban mélyre ható strukturális változások indultak el. A fejlett országokban a nehézipar háttérbe szorult, és kibontakozott az információs-kommunikációs forradalom. Ebben a közegben a keynesiánus ihletésű, költségvetéspolitikai eszközökön alapuló stabilizációs politika nem volt működőképes. Világszerte neoliberális fordulat zajlott a gazdaságpolitikában és közgazdasági elméletben, ami a neoklasszikus gyökerekhez való visszatérést is jelentette.