A búvárpók (Argyroneta aquatica) hazánkban védett faj, ezért csak engedéllyel gyűjthető be és vizsgálható. A búvárpók az egyetlen pókfaj, amely szinte egész életét a víz alatt tölti. Csak ősszel jön ki a vízből, hogy elhagyott csigaházban vészelje át a telet. Leginkább a tócsagazzal, a rencével vagy fonalas zöldmoszatokkal benőtt vizekben él. A marása fájdalmas, de szerencsére nem veszélyes. A búvárpókokra jellemző a kannibalizmus, ezért csak megközelítőleg egyforma méretű állatok tarthatók együtt. Elhelyezésükre különösen alkalmasak a lapos, falra akasztható, 2-3 cm mélységű akváriumok, amelyekben jól tanulmányozható a pók testfelépítése és viselkedése. Nyolc szeme van, és két nagy, sarló alakú csáprágóval rendelkezik. A csáprágók táplálkozáskor mérgeket és emésztőnedveket juttatnak a zsákmány testébe. A zsákmányba juttatott emésztőnedv megkezdi a testanyagok lebontását, majd a pók felszívja a megemésztett tápanyagokat. Az előtesten találhatók a páros tapogatólábak, amelyek a hímeknél a párzószervet viselik. Az utótestet szőrbunda borítja, ami a víz alatti légzőszerv, a légnadrág kialakulása miatt fontos. Az utótest szőrbundáján megtapadó levegőréteg víz alatti „légzőszervként”, úgynevezett fizikai kopoltyúként működik. A vízben oldott formában jelen lévő oxigén képes bediffundálni a légnadrágba, ahonnan a pók felveheti az éltető gázt. Az állat víz alatti úszása elégé nehézkes, mert a légnadrág felfelé húzza. Ezért többnyire a víz alatti tárgyakba kapaszkodva változtatja helyét. A harang építése során a pók többször is felemelkedik a víz felszínére, ahol utótestét kiemeli a vízből, majd lebukva szövedékébe juttatja a testén fennakadt légbuborékot. Ilyenkor a helyváltoztatásban csak az első két pár láb vesz részt, míg a hátulsók háztetőszerűen összehajolnak, lehetővé téve az átlagosnál több levegő szállítását. Az állat folyamatosan ellenőrzi szövedékének állapotát, nehogy a feltöltés során, egy aprócska nyíláson át megszökjön a levegő.