Laki János (szerk.)

A megtestesült elme a filozófia történetében

Perceptuális forma versus mechanikai okozás

A Galilei korában még igen jelentős befolyással bíró arisztoteliánus természetfilozófia s az annak részét képező észleléselmélet összhangban volt Arisztotelész azon ismeretelméleti tézisével, hogy minden megismerés az észleléssel kezdődik (Arisztotelész: APost. II. 19. 100a 4–14). Arisztotelész az észleletek kialakulását az anyag–forma és a potencialitás–aktualitás tan részeként, azaz metafizikai kérdésként, általános hülémorfista elméletének speciális eseteként tárgyalta. Ahogyan a szubsztanciák az elsődleges anyagnak valamely formával való egyesülése által jönnek létre, észleletek is úgy keletkeznek, hogy az élőlények érzékszerveinek anyaga felveszi a külvilág dolgainak perceptuális formáit. Ezt a véleményt fejezi ki Arisztotelész híres analógiája, mely szerint az észlelés olyan folyamat, mint az, amelyben a viasz befogadja a pecsétgyűrű formáját, annak anyaga nélkül (Arisztotelész: De Anima II. 12. 424a 19–20). Bár nem könnyen megfejthető, pontosan hogyan is értendő ez a metafora, annyi bizonyosnak látszik, hogy „az észlelés nem történhet meg és nem írható le a testi szervektől elvonatkoztatva” (De Boer, 2017: 415). Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy az észlelt dologról érkező hatások áthaladnak az érzékszerveken, hanem azt is, hogy azokat mint anyagi testeket formájuk által módosítják. Észleletek úgy keletkeznek, hogy az észlelendő dolog perceptuális formája újrastrukturálja a megfelelő érzékszerv anyagát, ezért az észlelést „egyfajta minőségváltozásnak szokás tekinteni” (Arisztotelész: De Anima II. 5, 416b33–34).

A megtestesült elme a filozófia történetében

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2021

ISBN: 978 963 454 749 5

Filozófia

Az elme megtestesültségének (embodied mind) vizsgálata az utóbbi 30 év kognitív tudományának fontos részterülete, mely annak tudatosításából származik, hogy a test(ek)nek meghatározó szerepe van az elme és mindenekelőtt a kognitív működés alakításában. E felismerést gyakran előzmények nélküli revelációként mutatják be, ami a szűk értelemben vett kognitív vonatkozásában nem is alaptalan, hiszen az e diszciplínát hosszú ideig uraló klasszikus kognitivista fölfogás valóban figyelmen kívül hagyta a megismerés testi föltételeit. Csakhogy maga a kognitív tudomány összetett, sok részdiszciplínából álló képződmény, melynek az agyi mechanizmu¬sokat vizsgáló idegtudomány, kognitív, fejlődés- és viselkedéslélektan, robotika, mesterségesintelligencia-kutatás és a nyelvészet mellett részét képezi az elmefilozófia is. Míg az igaz, hogy a megtestesült elme gondolata fordulatot jelent az „első generációs” (Lakoff – Johnson 1999. 75), test nélküli kognitív tudományhoz képest, az sem tagadható, hogy a filozófiában korántsem új gondolat, hogy a lélek/ elme szimbiotikus kapcsolatban van a testtel. Az utóbbi évtizedekben tehát előállt az a zavaró helyzet, hogy a kognitív tudományban érzékelhetően radikális újítás történt, de az ugyanezen tudomány részét képező elmefilozófiában csak egy rég ismert gondolat bukkant fel. Ami a kognitív tudomány esetében valódi újítás volt, az a filozófiában egy, az ókor óta ismert hagyományhoz való visszatérés. Jelen kötet e zavar enyhítésére törekszik. A benne szereplő tanulmányok a lélek/elme és test integrált voltának különböző korok filozófusai által kidolgozott változatait elemzik, megmutatva, hogy ugyanannak az ideának különböző történeti korokban és intellektuális kontextusokban milyen típusai léteztek.

Hivatkozás: https://mersz.hu/laki-a-megtestesult-elme-a-filozofia-torteneteben//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero