Lehetséges-e embodied mind elméletről beszélni a descartes-i filozófia vonatkozásában? George Lakoff és Mark Johnson Philosophy in the Flesh című könyvükben határozott nemmel válaszolnak a kérdésre.1 Úgy vélik, hogy az általuk „testesült realizmusnak” nevezett embodied mind elmélet „közelebb áll a görögök realizmusához, mint a karteziánus és analitikus filozófia testetlen […] realizmusához” (Lakoff–Johnson, 1999: 95). Magyarázatuk a következő: „a testesült realizmus, elvetvén a descartes-i szétválasztást, abban a képességünkben van […] megalapozva, hogy sikeresen működünk a környezetünkben” (uo.). Lakoff és Johnson állítása tipikusnak tekinthető a mai testesültségelméletek antikarteziánus intencióit illetően, történetileg nézve azonban némi konfúzión alapul. A szerzők először is keverik az embodied mind tézisének két értelmét, egy metafizikai és funkcionális megközelítést. Amikor a descartes-i realizmust „testetlennek” nevezik, akkor minden bizonnyal arra utalnak, hogy a res cogitans anyagtalan szubsztanciaként elszakítható a testtől, képes önállóan működni, és a testtel összekötve is valamennyi tevékenységében megőrzi saját immateriális természetét. Ez tehát egy erős metafizikai tézis, amely azon a descartes-i meggyőződésen alapul, hogy az elme metafizikai természetét tekintve immateriális. Amikor azonban a testesültség elvét Lakoff és Johnson azzal támasztják alá, hogy „sikeresen működünk a környezetünkben”, akkor egy funkcionális perspektívát választanak. Mármost a descartes-i filozófia felől nézve ez a két megközelítés nem zárja ki egymást. Lehet a res cogitans testetlen metafizikai értelemben és testesült abban az értelemben, hogy „sikeresen működik a környezetében”, vagyis semmi nem zárja ki, hogy egy anyagtalan kognitív rendszer összekapcsolódjon egy anyagival, és saját funkcióit ehhez igazodva, ezzel összhangban végezze, mert nem lehetetlen, hogy az anyagtalan elme és az anyagi test két harmonikusan illeszkedő, egymáshoz kalibrált rendszerként funkcionáljon. Az alábbiakban e distinkciót alapul véve igyekszem megmutatni, hogy ha a konfúziót megszüntetjük, és a kérdést az utóbbi, funkcionális formában fogalmazzuk meg, akkor a descartes-i modell bizonyos elemei nem esnek távol a testesültség gondolatától. Ezután térek majd rá arra a tézisre, hogy akár összhangba hozható az embodiment gondolatával, akár nem, a descartes-i filozófia sokkal közelebb áll az embodied mind elméletéhez, mint ahhoz a szemlélethez, amelyet Lakoff és Johnson kissé elnagyoltan a „görögök realizmusának” nevez.