E tézis nem igényel sem hosszabb magyarázatot, sem alaposabb filológiai érvelést, ugyanis arról az egyszerű történeti megfigyelésről van szó, hogy amikor a mai megközelítések felől visszatekintve hajlamosak vagyunk embodied jelleget tulajdonítani egy-egy prekarteziánus lélekelméletnek (például az arisztotelészi tanításnak), eljárásunk a testesültségre utaló kifejezések inflálódásával fenyeget. Az emberi tapasztalatnak természetesen mindig és mindenhol meghatározó – ha nem is mindenki szerint kizárólagos – alapvonása a testi jelleg, ám a tapasztalat testi formáinak felmutatása nem elegendő ahhoz, hogy a testesültség mai fogalmához vezessen. Az embodiment modern fogalma ugyanis nem egyszerűen arra utal, hogy tapasztalataink a szó fenomenológiai értelmében testi tapasztalatok, és még csak nem is arra, hogy a testben való létezés alapvető a megismerésünk szempontjából. Ezek az állítások mind igazak, de az embodied mind elmélete nem korlátozódik ezekre: az embodied mind tézise egy a kognitív tudományból kinövő, azzal vitatkozó elmélet, olyan alternatív perspektíva, amely érvrendszerét tekintve igen nagy mértékben azonos platformon áll a klasszikus kognitivizmussal, amelynek ezért részint örököse, részint hasonló fegyverekkel küzdő ellenfele. E voltaképpen közhelyszerű megfigyelésnek filozófiatörténeti konzekvenciái vannak. Az a következtetés adódik ugyanis belőle, hogy a legfontosabb elmozdulást az embodiment irányába az a 17. századi lépés jelentette, amely egyszerre kiindulópontja a kognitív tudomány klasszikus formáinak és a mai testesültségelméleteknek. Természetesen arról a közismert descartes-i elméletről van szó, amely a testet – az emberi és az állati testet egyaránt – saját szabályai szerint szerveződő, önálló struktúrának tekinti, és azt kutatja, hogy ez az autonóm testi szféra, amelyet más törvények irányítanak, mint az elmét, miként vesz részt az elmével együtt az emberi viselkedés létrehozásában. Más irányból közelítve: ahhoz, hogy az embodied mind elmélete egyáltalán lehetséges legyen, először azzal a tanítással kellett szakítani, amely szerint a testet a lélek teszi elevenné, a lélek mozgatja, és – bár a lélek ontológiailag nem feltétlenül haladja meg az elemek keverékének képességeit – valamiféle lelki fakultás teszi azzá, ami: növekedni, szaporodni, mozogni képes testté.