A WEF versenyképességi jelentései kétségkívül igen tanulságosak, és az országok nagy számára vonatkozó információk rendkívüli gazdagságával jellemezhetők. Hatalmas munka áll mögöttük, és minden bizonnyal serkentőleg hatnak az egyes kormányzatokra. Mindamellett a jelentéseket nemcsak a versenyképesség értelmezésének pontatlansága és mérésének módszere miatt érheti jogos bírálat, hanem – és főként – azért, mert azokat még mindig, bár egyre kevésbé, a neoliberális szemlélet hatja át, és az ebből is adódó, valamint más leegyszerűsítések tág lehetőséget adnak az adatok és az azokból levont következtetések politikai célú manipulálására. A WEF jelentéseiben, különösen az összevont „Global Competitiveness Index” egyik „alapelvében”, de még a legutóbbi, speciális kiadásként 2020-ban megjelent jelentésnek (WEF 2020) az előrehaladást ábrázoló modelljében és skálájában is megnyilvánuló szemlélet voltaképpen az unilineáris fejlődés elméleti koncepcióját tükrözi. Ez minden ország fejlődését egyazon úton való előrehaladásként értelmezi, és ezt – éppúgy, mint fejlődésbeli lemaradásukat – kizárólag vagy döntően „belső” adottságaikkal, képességeikkel és erőfeszítéseikkel, illetve azok hiányával és feltételezett önállóan megválasztott politikájukkal magyarázza. Ez a felfogás figyelmen kívül hagyja a kölcsönös, nem szimmetrikus függőségeiket és ezek, valamint a felgyorsult globalizáció hatásait, valamint azt a tényt, hogy az úgynevezett „későn jövők” számára már nem ugyanazok a feltételek, mint a már fejlettek számára, mivel időközben a technológiák és a dinamikus húzóágazatok is változnak, nem is szólva a világgazdaság „gravitációs központjának” földrajzi eltolódásáról. A világgazdaság „gravitációs központja” az a földrajzi régió, ahol a nemzetközi gazdasági tranzakciók, áru-, pénz- és tőkeforgalom zöme koncentrálódik. Az országok mint egymástól független entitások versenyképességének értelmezése és voltaképpen piaci szemlélete – a vonatkozó jelentések szerzőinek szándékaitól függetlenül, sőt ezek és számos helyes megállapításuk ellenére is – olyan ideológiai eszközzé válhat, amely nagyon is hatékony lehet a „szociális”, illetve „ökoszociális” piacgazdaság kifejlesztése, illetve megvédése ellenében. A versenyképesség javítására hivatkozva egyes kormányzatok felhatalmazva érezhetik magukat a megszorító intézkedések meghozatalára, a szociális és jóléti feladatok mellőzésére.