Filozófusok és természettudósok között is régre visszanyúló és rendkívül szövevényes viták folynak arról, hogy a természeti világban hol bukkan fel először tudatos, élményszerű, szubjektív tapasztalat, és miért. A tudatosság bizonyos vonásainak szembetűnő redukálhatatlansága miatt sok filozófus azt az utat látta a legkönnyebbnek, hogy kiterjessze a tudatot a fizikai világ egészére, és minden fizikai eseményhez kapcsolódó, egyfajta természeti állandóként fogja fel azt. Ez a pánpszichizmus álláspontja (Seager 2004). Mások úgy vélik, hogy a tudat és az élet egymást átfedő jelenségszférák, vagyis minden élőlény rendelkezik valamiféle, mégoly kezdetleges tudatossággal. Ezt biopszichizmusnak nevezhetnénk (Margulis 2001).1 Vannak, akik szerint a biológiai komplexitásban kicsit feljebb, már a növények szintjén beszélhetünk egyfajta, de jól körülhatárolható értelemben vett tudatosságról (Maher 2017). Mindazok alapján azonban, amit ma a tudatosságról tudunk, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a tudatnak az idegrendszer és a kapcsolódó funkcionális struktúrák meghatározott működési módjaihoz van köze, tehát a szigorú értelemben vett élményszerű, szubjektív tudat az állatok szintjével kezdődik. Ismereteim szerint a kutatók és a filozófusok jelentős többsége is ezt a felfogást vallja. A nagy kérdés az, hogy az állatok szintjén belül pontosan hol kezdődik a tudat. Tudomásom szerint a témával foglalkozó filozófusok és tudósok nagyobb hányada elfogadja, hogy legalább a gerinces állatok rendelkeznek tudattal. A fő probléma azzal kapcsolatos, hogy a gerinctelen állatok birodalmán belül vannak-e olyanok, akik rendelkeznek tudattal, és ha igen, miért, mivel tudjuk megalapozni ezt a feltevést. Különösen az utóbbi öt évben, 2016 óta számos kutatás kísérleti eredménye arra utal, hogy már a rovarok is rendelkeznek egyfajta szigorú értelemben vett tudattal. A tanulmány jelen részében néhány ilyen álláspontot nézünk meg, az általunk körvonalazott vállalkozás fenomenológiai és teoretikus alapvetésének fényében.