Mint másutt rámutatok (Danka 2021), Ryle, Havelock vagy éppen Rorty révén tudhatjuk, hogy a platón–descartes-i kánonban értelmezendő episztemológiára alapvető hatást gyakorolt „az elme mint szem” metafora (Ryle 1949/1999, Havelock 1963, Rorty 1979). Az elme megismerő funkcióját a látással analógnak kezelve jutottunk arra, hogy az észlelés általában véve is látásként gondolandó el, figyelmen kívül hagyva a többi érzékszervi benyomásnak a látás révén szerzett észleletektől sok tekintetben eltérő természetét. Amikor a megismerésre passzív szemlélődésként, kontemplációként tekintünk, e metafora indokolatlan előtérbe kerülése áll a háttérben. A dolgot persze tetézi, hogy már maga a látás is feltételez szenzomotoros aktivitást: rá kell nézni a dolgokra, fókuszálni kell, kiszűrni a számunkra irreleváns ingereket, már észleleti szinten szelektálva az információt stb. (Noë 2004). Azonban ez a fajta aktivitás az észlelés során sokkal nyilvánvalóbb lenne, ha más érzéki modalitásokat – teszem azt a tapintást – tekintenénk alapvetőnek, amely révén a dolgokat megfogjuk, megragadjuk, azaz a nézésnél/látásnál jóval egyértelműbb módon aktivizáljuk magunkat. Miközben az észleleteinkhez igen nagyrészt vizuális ingerek formájában jutunk, és még a megtestesült elme radikális képviselői – mint például Daniel Hutto – számára elfogadhatatlan mentális képek feltételezése sem mond ellent a megtestesültség fenti, tág fogalmának (Danka 2013), a látáscentrikus észlelésfelfogás kétségkívül jelentős szerepet játszott abban, hogy a megismerést sokan passzív recepcióként, kontemplációként értelmezik. Egyszerűen sokkal nehezebb lenne a megismerést passzivitásként értelmezni akkor, ha paradigmatikus esetnek azt tekintjük, amikor oda kell menni és meg kell fogni a megismerés tárgyát, mint ha azt, amikor csak „nézünk ki a fejünkből”, és bambulás közben legfeljebb arra kell figyelnünk, hogy néha pislogjunk.