Egy további, komoly bizonyítéknak tekintett példa maga a képzelet-vita, amelyben Kosslyn azt az álláspontot képviseli, hogy a képzelet analóg a percepcióval, a mentális reprezentációk pedig a képzelettel (Kosslyn 1994). Vagyis a mentális képek téri reprezentációkon nyugszanak, képszerűek (hosszokat és szögeket tartalmaznak), és amit lelki szemeink előtt látunk, az maga a mentális működés ikonikus nyersanyaga. Pylyshyn ezzel szemben arra világított rá, hogy a vizuális területek képzeleti tevékenység során mutatott aktivitása nem bizonyítja sem oksági szerepüket, sem a reprezentációk képi természetét (Pylyshyn 2003). Sőt, igen erős bizonyítékok állnak rendelkezésre mind a képzelet, mind a látás közvetlen, ikonikus reprezentációja ellen, és ha más nem, annyi egészen bizonyos, hogy az efféle eredmények nem zárják ki a szimbolikus mentális reprezentációk létét. További megoldhatatlan rejtvénye az ikonikus, képi lenyomatokon megvalósuló látásnak és képzeletnek a homunkulusz-probléma: amikor az elmében létrejön egy kép, azt egy további szereplőnek kellene leolvasnia, hiszen a látvány látványa jön létre az agyban, akár a moziban, ezért szükség van egy nézőre – de az ő fejében vajon mi történik, egy további néző ül? Az efféle végtelen regresszióra számos példa van a filozófiában, megnyugtató megoldás a látás esetében azonban nem született. Az a megfigyelés tehát, hogy vizuális területek aktiválódnak a képzeleti tevékenység során, nem bizonyítja, hogy a reprezentációk képiek vagy ikonikusak lennének, ahogy a testesültség állítja.