A testesültség egyik központi érve, hogy a nyelvhasználat során működésbe lépnek a testi érzékelő-mozgató rendszerek: például a kézre utaló szavak („fog”, „markol”) a kéz mozgató területeit, a lábra utaló szavak („rúg”, „lép”) pedig a láb mozgató területeit aktiválják stb. (Pulvermüller 2005); így van ez az érzékekre utaló szavakkal is (Binder és Desai 2011, Fernandino et al. 2016). Pulvermüller megfigyelései és modellje szerint az efféle aktvációkat a klasszikus nyelvi agyterületek (Broca-, Wernicke-régiók) működése egészíti ki. Elgondolása szerint tehát a mentális lexikon egy alap szemantikai hálózatból és a hozzá kapcsolódó szenzomotoros aktivációkból épülne fel. Nem világos azonban, hogy a fenti eredményekből miért következne, ahogyan Gallese és Lakoff állítja, hogy nincs nyelvfeldolgozásra specializált agyi modul (Gallese és Lakoff 2005). Ebben az esetben meg kellene tudniuk magyarázni, miért tud a nyelvi képesség szelektíven sérülni, pláne úgy, hogy közben a szenzomotoros rendszerek érintetlenek maradnak, illetve hogy a szenzomotoros rendszer sérülése miért nem okoz nyelvi zavarokat (Mahon és Caramazza 2008). Kettős disszociációról van itt szó, ami a független agyi rendszerek klasszikus bizonyítéka. Szemantikus demenciában a betegek nem tudják megnevezni – mondjuk – egy csirke képét, miközben (vizuális) tulajdonságait pontosan le tudják írni; apraxiában pedig meg tudják nevezni a kalapácsot, és felismerik használatának mímelését, de nem tudnak beverni vele egy szöget. Vagyis a két rendszer nem határozza meg egymás működését. Hasonlóan, a Williams-szindrómás gyerekeknek, akiknek téri gondolkodása sérült, nincsenek gondjaik a téri nyelv használatával (Lukács et al. 2007).