A humán tudományok testi fordulatának felvázolása után szeretném tovább tágítani a horizontot, és megvizsgálni a gondolkodás test körüli „forgolódását”. Megpróbálom megérteni azt a dinamikát, amely arra motivál minket, hogy gondolkodás közben elforduljunk a testtől, majd újra és újra visszaforduljunk a testi tapasztaláshoz. A közvetlen testi jelenléttől való visszavonulás – amit exkarnációnak vagy exbodimentnek is nevezhetnénk – tudatos életünk velejárója, természetes kiindulása, hiszen a tudatosulás minden esetben a közvetlen testi érintettség legalább részleges zárójelezésével jár együtt. Minden tudat, tudatosulás – bizonyos fokig – „testetlenülés”, kivonulás a testi átélésből, kihúzódás az érzéki reszponzivitás mindent betöltő közvetlenségéből, eltömítettségéből. Kivonulunk látható testünk barlangjából, és visszahúzódunk tudatunk, szabadságunk láthatatlan üregeibe, majd onnan újra és újra visszatérünk a testérzékelésbe (Merleau-Ponty 1964/2006: 260). Ez az exkarnációs–inkarnációs mozgás olyan pulzálás, önreflexív elevenség, amely sajátos dinamikával, ritmussal rendelkezik. A túlnyomó testi tapasztalatok, érintettségek átmeneti háttérbe tolása, zárójelezése nélkülözhetetlen a szimbolikus kulturális tartalmak, a szellemi integritás felépüléséhez, rétegződéséhez. Ha azonban túl jól sikerül a testtapasztalatok redukciója, és nem követi integrációs törekvés, destruktív személyes és személyközi folyamatok generálódnak. A tudat felértékelése a test alkotó vágyainak, érintettségeinek elismerése nélkül a saját és idegen élet kiürítését, kifosztását eredményezi.