Vajon mi rángatja a gondolkodást ide-oda a test körül? Merleau-Ponty úgy fogalmaz, hogy a test egyfajta „velünk született komplexus”, amelytől a kontrollra, rendszerezésre törekvő tudat menekülni próbál (Merleau-Ponty 1945/2012: 106). Tudatos lényünknek kezdenie kell valamit testi mivoltunk mérhetetlen kiszolgáltatottságával, amit se kiköpni, se lenyelni nem tudunk, mert ennek a dinamikának az erőterében élünk. Nem csupán a testi gyönyöröknek és agresszióknak, Erósznak és Thanatosznak, a végességnek és a kitett hús szenvedéseinek vagyunk kitéve. Ki vagyunk szolgáltatva a testi reszponzivitásban gyökerező, tudatos intencióinkat megelőző értelemképződéseknek is. Freud szerint az én a testből jövő tudattalan ösztönkésztetésektől való elhatárolódásban képes felbukkanni, a testi kiszolgáltatottságtól távolságot teremtve tud differenciálódni (Freud 1930/1982). Önnön testi kitettségünkkel összetalálkozni nem csak érzéki létünk osztatlan „gyönyör-valóságának” átélését jelenti (Merleau-Ponty 1964/2006: 286), a test eredeti affektivitása, pátosza olykor tüske szúrásához vagy csípéshez hasonlatos (Waldenfels 2011: 4). Arra késztet minket, hogy visszaránduljunk, elhúzódjunk, visszahőköljünk tőle; integritásunk megőrzése érdekében el kell határolódnunk túlzásaitól. Kristeva egyenesen úgy fogalmaz, hogy a test maga az „őselfojtás” (Kristeva 1990/1996: 175). A testi-affektív kitettség nyugtalanítóan érintetté tesz minket saját hús-vér életünkben és mások hús-vér életében. Ezt a „test-komplexust” a Covid-válság még láthatóbbá teszi: az egyik oldalon maga a test, a testi közelség jelent fenyegetést, a másik oldalon pedig a testi reszponzív élmények hiánya okoz szenvedést. A számítógépek sáncai mögé visszahúzódva nélkülöznünk kell a testközi értelemképződések mindennapi megerősítéseit – meg vagyunk védve, de el vagyunk távolodva elemi emberi forrásainktól. A testi kitettség az egyik oldalon túl sok, a másikon túl kevés. Hogyan tudunk kimenekülni ebből a kettősségből? Egyáltalán van-e menekülés? Merleau-Ponty szerint nem lehet teljesen elmenekülni, sem a testtől, sem a testet távolító, intencionáló tudattól. „Létből csak létbe” menekülhetünk, egyik állapotot a másikkal szemben választjuk, „s így mindegyiket állítjuk”; csak meglazítani tudjuk az intencionalitás szálait, de nem szakíthatjuk el teljesen (Merleau-Ponty 1945/2012: 389).