A testtapasztalatok átmeneti háttérbe szorításának, elhárításának módja, tematizálása kétségkívül kultúrafüggő. Más módon „küldi el jó dolgára” a testet a platonizmus, máshogy a kartezianizmus. A kereszténységre és a modern tudományosságra jellemző tradicionális, dualisztikus hasítási mechanizmusok, illetve ezek posztmodern kompenzációi felmérhetetlen mélységben járják át testi önérzékelésünk és implicit kapcsolódásaink átélt élményeit. A testhez kapcsolt leértékelés, szégyen és bűntudat, a test eltárgyiasítása, elidegenedése, külső kontrollálása mind olyan kulturális minták, amelyek a test megélt, affektív, kinesztetikus minőségeit háttérbe tolják, a testi reszponzivitást leértékelik, felülírják. A dekonstrukció filozófusai szerint a ténylegesen megélt test mint olyan szinte már nem is létezik (Foucault 1975/1990: 43). Kulturális-társadalmi dinamikák határozzák meg a testi önérzékelést és identitásképzést, a csoporthoz tartozást és kirekesztést, különösen a szexus „materializálódását”; még azt is, hogy milyen testi tapasztalatok jelenhetnek meg a horizonton, vagyis milyen tapasztalati mintázatokat tekintünk percipiálhatónak, létezőnek, megélhetőnek, elfogadhatónak, jelentéssel rendelkezőnek, esetleg elismerésre méltónak, és milyen testi élményeket, érzeteket és lényeket zárunk ki az elfogadhatóság köréből (Butler 1993/2005). A fenomenológiai hagyomány a fenomenológiai redukció segítségével megpróbálja háttérbe tolni a kifosztó kulturális dinamikákat, hogy hozzáférjen az átélt testi tapasztaláshoz. Hasonló redukciós erőfeszítéseket tesznek a kortárs szomatikus, táncimprovizációs és táncterápiás műhelyek, amikor a harmadik személyű értelemrögzítések átmeneti zárójelezésével – legalább átmenetileg, az alkotófolyamat idejére – megpróbálnak közelebb jutni a testi tapasztalás reszponzív forrásaihoz.