A különböző idegrendszeri struktúrák megismerése természetszerűleg az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé halad. A hierarchia legtetején álló agykéreg fantasztikus komplexitása egészen a legutóbbi évekig szinte megoldhatatlannak tűnő problémák elé állította a neurobiológusokat. Az első reménység arra, hogy esetleg találhatunk valamiféle rendezőelvet, olyan kísérleteken alapult, amelyek azt jelezték, hogy az agykéregben, elsősorban a szenzoros területeken meghatározott strukturális egységek mutatkoznak (Mountcastle 1967; Woolsey és Van der Loos 1970; Hubel és Wiesel 1974). A „frontáttörést” Szentágothai modulkoncepciója hozta, amelynek kimunkálása során a közvetlen anatómiai bizonyítékok is megszülettek (Szentágothai 1967, 1972, 1975, 1978a, 1978c). Az agykéreg komplex neuronhálózatában 200-300 μm átmérőjű, függőleges orientációjú hengeres struktúrák mutathatók ki, amelyek gazdag kapcsolatban vannak mind a kéreg alatti egyéb struktúrákkal, mind pedig egymással. Egy-egy oszlop több ezer neuront is tartalmaz, belső struktúrája szigorúan meghatározott. A szomszédos oszlopok között több mint 10 oszlopnak megfelelő távolságra terjedő, „quasi random” jellegű kölcsönös szinaptikus kapcsolat van. Szentágothai az oszlopnak megfelelő anatómiai képletet egyfajta, az integrált áramkörökhöz hasonló modul egységnek tekinti, amely a kéreg fiziológiai működésében alapvető szerepet tölt be. A modulegységek működésén alapuló agyteóriák első változatai is megszülettek (Eccles 1976). Talán a legtöbb reményre jogosító változatot a modulkoncepció és Edelman „csoportszelekciós” elméletének egyesítése kínálja (Szentágothai 1978b). Edelman elmélete egy fenomenologikus modell formájában feltételezi, hogy a kéregben néhány száz-néhány ezer neuront tartalmazó „csoportok” vannak, amelyek jelmintázatok felismerésére képesek. A kéregbe érkező jelmintázatok mintegy szelektálják a csoportok által alkotott „repertoárt”. A csoportok degeneráltak, vagyis ugyanannak a jelnek a felismerésére belső állapotától függően több, különböző belső szerkezetű csoport képes. Az egyes „primer” csoportok az embriogenezis során fejlődnek ki, belső összeköttetéseik nagyrészt genetikailag meghatározottak. A csoportok degenerációja, valamint a csoportok átfedése az asszociatív felismerés alapja. Edelman másik alapfeltevése az, hogy a kéregbe került jelmintázatok az első csoportszelekció után sorozatosan újból és újból „belépnek”, s minden ciklusban újabb válogatást végeznek a primer csoportok között. A degeneráció következtében bizonyos csoportok az újabb jelminta belépésekor másokkal cserélődnek fel, míg más csoportok ismételten ingerületbe kerülnek. A sokszor ingerelt csoportok maradandó szinaptikus változásokat szenvednek, „másodlagos repertoár” alakul ki belőlük, s ez képezi a memória alapját. Edelman szerint a csoportdegenerációs szelekció és az ismételten belépő jelmintázatok képezik a legmagasabb rendű tudati folyamatok alapját is (Edelman 1977). Egy fenomenologikus mo delitől nem illik mechanizmusokat számon kérni, de kézenfekvőnek látszik, hogy Edelman primer és szekunder repertoárjának „csoport jait” Szentágothai moduljaival azonosítsuk, ahogyan ezt ő is megtette (Szentágothai 1978b), és akkor az egyik lényeges feltevés szilárd alapokon nyugszik.