Általánosságban elmondható, hogy fiatal, szellemi munkát végző férfibetegek valószínűbben és előbb térnek vissza munkájukhoz a rehabilitációs kezelést követően. Ismét hangsúlyozandó azonban, hogy olyan pszichés tényezők, mint a depresszió, a társas támogatás alacsony szintje vagy az egészségi állapot miatti szorongás szintén jelentősen befolyásolják a munkába való visszatérést. Az emelkedett depresszív tünetekről beszámoló személyek általában később vagy egyáltalán nem térnek vissza munkájukba, amennyiben megteszik, gyakorta részmunkaidőt vállalva teszik azt, és alacsonyabb élettel és munkával való elégedettségről számolnak be.21 Szintén jelentős kérdés, hogy a beteg személy milyen meggyőződésekkel rendelkezik saját munkaképességével kapcsolatban; az alacsonyabb észlelt kapacitás és munkavégzésre való képesség ugyanis (függetlenül az objektív kapacitástól) egy vizsgálatban [228] bejósolta a munkába való visszatérés kisebb valószínűségét.

A munkaképesség tartós és/vagy jelentős megváltozása esetén mielőbb javasolt informálódni a betegség miatti keresőképtelenség okán megállapítható táppénz és betegszabadság lehetőségeiről, a megváltozott munkaképesség fennállása esetén elérhető rehabilitációs ellátásról, illetve a rokkantsági ellátás különböző formáiról, amelyek az egészségbiztosítási ellátás keretein belül lehetővé teszik ezen új helyzetben az egyén keresetveszteségének pótlását.

A munkába való visszatérés lehetősége és ideje függ az infarktus súlyosságától, kiterjedésétől, ennek okán a szív teljesítőképességének mértékétől, az esetleges ritmuszavarok meglététől, ugyanakkor a fennálló társbetegségektől és azok kezelhetőségének lehetőségétől is csakúgy, mint a munka típusától és a munkavégzés körülményeitől (például szellemi, adminisztratív munka akár az akut eseményt követő két hónap után végezhető, ha nem jár jelentős stresszel, míg a megterhelő fizikai munkát igénylő munkakörbe való visszatérés lehetősége alaposan átgondolandó). Ennek okán a munkaképesség megállapítása a kardiológiai rehabilitációs kezelés fontos részét képezi (például terheléses EKG-vizsgálat elvégzésével), és mindig a kezelőorvos feladata. [207] Általánosságban javasolt a munkába való visszatérést a fizikai erőnlét megerősödéséhez, visszatéréséhez kötni.

A betegek jelentős többsége mindazonáltal korlátozások nélkül visszatérhet korábbi munkájához a felépülési, rehabilitációs időszakot követően. Ennek részeként javasolt a beteg otthonába való hazatérése után az otthoni munkavégzés kapcsán ismerkedni meg a szervezete megváltozott állapotával, ennek során felhasználni a rehabilitáció során szerzett tapasztalatokat és ismereteket, és csak ezután visszatérni a munkahelyen történő munkavégzéshez. Az otthoni munkavégzés során könnyű háztartási munka végezhető, amíg az nem megterhelő az egyénnek, ám nehezebb munkák végzése legalább 8 hétig nem javasolt (illetve, amíg a beteg úgy nem érzi, hogy kimerülés nélkül, kényelmesen el tudja azt végezni). A betegszabadság, illetve táppénz ezt az időt biztosíthatja az egyén számára. Érdemes egyeztetni a munkáltatóval a munkába történő visszatérés fokozatosságának lehetőségéről is (például kezdetben csak részmunkaidőben, majd a munkaidőt fokozatosan emelve térni vissza a korábbi munkavégzés keretei közé) csakúgy, mint a tartós részmunkaidős munkavégzés, valamint – amennyiben a korábbi munkavégzés nem folytatható – a munkahelyen belüli átképzés lehetőségéről. [207] Kutatások [146] rámutattak, hogy azon munkavállalók, akiknek egy kardiális eseményt követő lábadozás során fizetett betegszabadságot biztosított a munkaadójuk, nagyobb arányban tértek vissza korábbi munkahelyükre – feltehetően a kölcsönös elköteleződés érzésének pozitív hatásaként. A fizetett betegszabadság továbbá lehetővé teszi, hogy a munkavállaló az anyagi körülményei miatti aggódás nélkül töltse a felépülés időszakát, ami gyorsabb és teljesebb felépüléshez, így a munkaképesség nagyobb fokú visszanyeréséhez vezethet.

Miközben a kardiológiai rehabilitációs kezelésben való részvétel önmagában is megnöveli a munkába való visszatérés valószínűségét, [229] egyes tanulmányok érdekes összefüggésekre mutattak rá a fizikai munkavégzés elemeit szimuláló rehabilitációs programok és a munkába való visszatérés között. Egy vizsgálatban [230] a funkcionális kapacitás és a fizikai erőnlét növelését célzó rehabilitációs programba az ipari termelés során jellemző munkavégzés elemeit emelték be: a betegeknek például egy fadobozt kellett lépcsőkön fel- és levinniük, azt az egyénnél magasabban lévő polcra helyezniük, illetve teljes testükkel megfordulni a doboz tartása közben. Ezen alacsony intenzitású feladatok célja a beteg személy testi rugalmasságának és mozgásos ügyességének, koordinációjának növelése volt. Az eredmények szerint ezen intervenciós csoportból jelentősen több személy tért vissza korábbi munkájához, mint a hagyományos kezelésben részesülő társaik.

A munkavégzés azonban nem csak pénzkereseti lehetőséget jelent. A legtöbb ember számára a személyes hatékonyság, a kontrollképesség, az önértékelés forrását, valamint a társas interakciók jelentős színterét jelentheti a munkavégzés, épp ezért javasolt megfontoltan és a lehetőségeket mérlegelve – a családot és a kezelőorvost is bevonva – dönteni e kérdésben. Amennyiben azonban nem folytatható a munkavégzés a korábbi keretek között, javasolt ezen új helyzetben (például korai nyugdíjazás) is a pozitívumokat keresni. A felszabaduló idő, a kevesebb stressz, a kipihentség lehetővé teszi új tevékenységek, új feladatkörök kipróbálását, könnyebbé teszi a betegséghez történő alkalmazkodást, az életmód megváltoztatását, új kapcsolatok építését, így egy új és élményekkel teli életszakasz megismerését. [207]

A munkavégzéshez kapcsolódó további fontos kérdés az autóvezetés lehetősége és feltételei. Koszorúér-betegség fennállása esetén, szívinfarktust vagy pacemaker beültetést követően mindenképpen javasolt a kezelőorvos véleményének kikérése az autóvezetés lehetőségével kapcsolatban, ennek megítélése ugyanis számos tényező függvénye (például szívizominfarktus esetén van-e szövődmény, milyen a bal kamrai ejekciós frakció értéke, fennáll-e szívritmuszavar, sikeres volt-e, és milyen mértékben a sebészeti beavatkozás stb.). Szívizominfarktus után, amennyiben a szívizom jelentősen károsodott, legalább 4 hétig nem ajánlott az autóvezetés; hivatásos vezetői engedély esetén ezen idő 6 hét, valamint kiadása további tesztek elvégzésétől függ. Stabil angina pectoris esetén, amennyiben a vezetés nem okozza a tünetek megjelenését, az autóvezetés engedélyezhető. Tervezett katéteres értágítás esetén, stabil állapotú, panaszmentes beteg korlátozás nélkül vezethet; a hivatásos gépkocsivezetők esetében elektív PTCA esetén 4 hét várakozás, és a szükséges teszteken való megfelelés szükséges.

Koszorúér-áthidaló műtétet követően – a szegycsont megfelelő összeforrása, a mellkasi és lábszár sebek gyógyulása, valamint az esetlegesen fellépő átmeneti neuropszichológiai tünetek (figyelmi és koncentrációképesség csökkenés) miatt – 6-8 hétig nem javasolt az autóvezetés. A hivatásos vezetői engedély elbírálása kapcsán a sebgyógyulást követően további klinikai vizsgálatok és tesztek végzése szükségessé válhat. Szívbillentyűműtétet követően a véralvadási folyamatokat terápiás beállítása (antikoaguláns kezelés) lehet indokolt a vezetői engedély kiadásának feltételeként. Implantálható kardioverter defibrillátor (ICD) vagy pacemaker (szívritmus-szabályozó) beültetése után a beültetés indikációjától függően változhat a vezetői engedély megadásának ideje és feltételei, tehát ezen esetben is a kezelőorvos feladata ennek megítélése. Hivatásos vezetői engedély azonban sem ICD, sem pacemaker beültetése után nem adható ki. [206] (Mellkasi seb megléte esetén továbbá javasolt a biztonsági öv és a mellkas közé egy puha kispárnát helyezni a sebvédelem érdekében).