A különböző helyzetek, események kapcsán, azokat észlelve önkéntelenül és szüntelenül gondolatok sokasága fut át az emberek fején. Értékelik és értelmezik a külvilág történéseit és benne saját magukat és viselkedésüket, attitűdjeiket. E gondolatok és értékelések segítik az egyén számára a helyzetek megértését és az eligazodást a világban és saját maga kapcsán is. Amennyiben azonban ezek az értékelések nem valósághűek, torzítottak, vagy tévesen, akár túlzóan értelmezik a valóságot (például a „ha valaki nem mosolyog rám, az biztos haragszik valamiért”, „ha egyszer hibázok, azt jelenti, alkalmatlan vagyok”, „ha valaki a segítségemet kéri, muszáj igent mondanom, különben rossz embernek tart majd” stb.), az jelentős stressz forrása lehet az egyén számára (míg például az első esetben a „talán tényleg neheztel, de az is lehet, hogy a rosszkedvének semmi köze hozzám” jóval kevésbé szorongató és reálisabb gondolat). [123] A negatív vagy irracionális gondolati mintázatok és stressz közötti kapcsolat régóta ismert és bizonyított. [126] A koncepció szerint ezen maladaptív gondolatok megzavarják az észlelést, a stresszor és a saját megküzdő képességek értékelését (például az egyén fenyegetőbbnek látja a megterhelő helyzetet és szegényesebbnek a saját megküzdési erőforrásait, mint amilyenek valójában), ezáltal gátat szabnak a megküzdésnek és a helyzet megfelelő kezelésének. E gondolatok tudatosítása és a stresszor átkeretezése lehetővé teszi, hogy az egyén tudatos figyelemmel módosítsa e gondolatait, így kiküszöbölve azok negatív hatását.

 

 

Számos ilyen negatív, de gyakorta automatikusan megjelenő és alig vagy egyáltalán nem tudatosuló gondolat merülhet fel az egyénben, amelyek magja, hogy az egyénnek (1) tökéletesnek „kell” lennie, ezért ijesztő a kudarc vagy sikertelenség lehetősége, akár az, hogy kimondja: „nem tudom”; hogy (2) mindenkivel teljesen jóban „kell” lennie az egyénnek, és mindenkinek el „kell” fogadnia őt (az érzéseit, a gondolatait, a viselkedését), ami oda vezethet, hogy az egyén attól függően viselkedik bizonyos helyzetekben, ahogy szerinte mások elvárják tőle, nem úgy, ahogy a saját értékei, nézőpontja szerint viselkedne; hogy (3) az egyénnek mindig erősnek „kell” lennie, ezért elfogadhatatlan, ha mások segítségére szorul, vagy ha nem ő irányít; hogy (4) szörnyű, ha valami nem úgy alakul, ha az egyén eltervezte stb. A túlzó, irracionális gondolatok hajlamosak már-már katasztrófaként, elviselhetetlen helyzetként láttatni bizonyos eseményeket, miközben a lehetséges pozitívumokat nem engedik meglátni (például „reggel nehezen indult az autó, biztosan egy vagyonba kerül majd a javítása” ahelyett, hogy „talán meg kell majd nézetni, de lehet, hogy ez csak egyszeri alkalom volt, valami érthető okból”). [123] Ezek az irracionális, de olykor nagyon mélyen gyökerező gondolatok oda vezethetnek, hogy az egyén tévesen észleli a stresszfolyamat egyes jellemzőit, fenyegetőbbnek éli meg a problémát vagy annak lehetséges következményeit, mint amilyenek. Ennek hatására jóval intenzívebb lehet az egyén stresszre adott válasza, annak minden testi-lelki következményével. Azok a gondolkodási mintázatok továbbá, amelyek az egyén figyelmét kizárólag a helyzet negatív aspektusaira irányítják (a jelen lévő pozitívokat vagy akár csak semlegeseket észre sem véve), a már említett katasztrofizáció (a lehetséges negatív következmények biztosan bekövetkezőnek észlelése, vagy azok eltúlzása) vagy a túlzott általánosítás („velem mindig szörnyű dolgok történnek”) mind oda vezethetnek, hogy az egyén – saját gondolatai következményeként – jóval intenzívebb stresszt él meg, mint ugyanabban a helyzetben más gondolatok nyomán tenné. Érdemes ezért egy megterhelő, potenciálisan stresszkeltő helyzetben az egyénnek lelassítani gondolatait, tudatosan figyelnie azokra és reflektálni azok valódiságára, megalapozottságára (lásd a 96. kitekintő ablakot). [123, 137]