E fogalmi átfedések jól érzékeltetik a nehézséget, ami orvos és betege kommunikációjában a kockázatok tárgyalása kapcsán felmerülhet. Az egészséggel kapcsolatos kérdések kapcsán felmerülő (orvos és beteg közti) közös és informált döntéshozatal alapja, hogy az elhangzó információk (például a kockázat) kapcsán ugyanazt értse a beteg személy, mint a szakember, ezért fontos a kockázati kommunikáció érthetővé és értelmezhetővé tétele.

Számos kutatás [11] igazolta azonban, hogy a valószínűségek értelmezése nemcsak a laikusoknak, de sokszor az egészségügyi szakembereknek is nehézséget jelent; más kutatások igazolták, hogy ha az információátadás idején meg is értik a valószínűségi adatot, erre később már pontatlanul vagy homályosan emlékeznek csak; [12] e tények negatív egészségügyi következményei pedig nyilvánvalók. Nem csupán a statisztikai valószínűség megértésére irányuló képességek mértéke okozhatja azonban a problémát; a kockázati információkra adott érzelmi reakciók ugyanúgy vezethetnek téves vagy torzított következtetésekhez. Gyakori jelenség, hogy az egészségi kockázat általános észlelése („A dohányzás káros”) és a személyes kockázat észlelése („A dohányzással veszélyeztetem az egészségemet”) az egyes egyén értelmezésében nagymértékben eltérhet egymástól. Másokhoz hasonlítva magát az egyén sokkal kevésbé érzi valószínűnek, hogy a jövőben egészségi problémái lehetnek, és nagyobbnak tartja a pozitív kimenetelek valószínűségét – másokéhoz viszonyítva – egészsége kapcsán. Alábecsüli tehát a veszélyeztetettséget, de optimista, ha a saját egészségét érintő kérdésekről (például a kockázatot jelentő szokásainak megváltoztatásáról) van szó. Ez az irreális optimizmus jelensége, [13] amely ekként az egyik oka lehet, hogy a kockázati kommunikáció eltérő következtetésekhez vezethet szakember és betege között.

Az információ különböző értelmezését befolyásolhatják továbbá az egyének eltérő attitűdjei és meggyőződései is. Ha a kockázat valószínűségének mértékét megfelelően is interpretálja, az esetleges kimenetet nem feltétlenül értékeli mindenki ugyanannyira nem kívánatosnak vagy súlyosnak, ennélfogva az információ megismerésének következményei is mások lehetnek az egyének életében. Ennek érdekében a kockázat mértékének kommunikálásán túl fontos lenne adott kockázat természetéről, más kockázati tényezőkhöz viszonyított jelentőségéről, a kockázati tényező megjelenéséhez vezető, azzal összefüggő más tényezőkről, folyamatokról és főképp a kockázati tényező elkerülésének lehetőségeiről is információt szolgáltatni (a megfelelő információk és a kommunikációs stratégia kiválasztását elméleti koncepciók [14] segíthetik).

További fontos szempont, hogy lévén az egyén már eleve rendelkezik bizonyos információkkal adott kockázatot/betegséget tekintve, az újonnan érkező információt saját meggyőződései és elképzelései szűrőjén át fogja értelmezni és értékelni. Ennek értelmében a személy laikus elméleteinek és magyarázómodelljeinek felmérése (valamint a kurrens orvosi modellhez esetlegesen nem illeszkedő pontok áttekintése és módosítása) kritikus az átadott információ befogadását tekintve.

Részben ennek okán is, a kockázati kommunikáció része, hogy a feladó/üzenet (egészségügyi szakember, egészségfejlesztő kampányok, plakátok, médiaüzenetek stb.) igyekszik meggyőzni a fogadót, hogy a kockázat valós és komoly. Emiatt számos egészségre vonatkozó üzenet a szorongás- vagy félelemkeltés jegyében kerül megfogalmazásra, vagy egészül ki olyan vizuális anyagokkal, amelyek ezt a célt hivatottak szolgálni (lásd például a cigarettás dobozokon szereplő ijesztő, akár sokkoló képek, figyelmeztetések). A kockázati kommunikáció paradoxonja azonban, hogy míg a veszélyeztetettség alacsony észlelése sok esetben valóban nem képes meggyőzni a személyt például egészségmagatartása megváltoztatásáról (tehát egy bizonyos fokú szorongás gyakran valóban szükséges a motiváció kialakításához), addig az egészségügyi veszélyeztetettség túl nagy mértékű észlelése olyan nagyfokú szorongást válthat ki a személyben, amelynek kivédésére úgynevezett elhárító mechanizmusok léphetnek működésbe, amelyek célja a szorongástól való megszabadulás, de nem feltétlenül a kívánt változtatás/döntés meghozatalával. [15] Ennek hatására gyakori, hogy a személy például tagadja („nincs nekem semmi bajom”) vagy bagatellizálja („reggelente kicsit köhögök, az semmit nem jelent”) tüneteit vagy betegségét, esetleg annak racionalizálásával próbálja meg csökkenteni szorongását („nagyapám 50 éven keresztül dohányzott, mégsem lett semmi baja tőle”).

Mindenekelőtt javasolt a valószínűségeket gyakorisági adatokban kommunikálni, ahol az abszolút kockázatot (akár a relatív kockázattal együtt) is feltüntetik (lásd 2. táblázat). Kritikus, hogy az egyén megértse az adott tényező és a kimenetel közötti kapcsolatot (például a szérum koleszterin szerepe a koszorúér-szűkület kialakulásában), ezáltal azt is, hogy a kockázatnak való kitettség csökkentése hogyan idézhet elő pozitív változásokat a kimenetben.