Az összefüggések mögött a női és férfi szocializációs folyamatokból eredeztethető, „az emberi lét két alapvető modalitásához”, [127] a személyiségműködés két alapvető orientációjához kötődő különbségek feltételezhetők. E koncepció szerint a férfiak szocializációs folyamatai – a magyar szakirodalmi nyelvben használt kifejezéssel – a tevékenységorientált (agency, hatóképesség), míg a nők szocializációs folyamatai a kapcsolatorientált (communion, közösség) modalitások felé mutatnak. A tevékenységorientált modalitás az egyént mint individuumot emeli ki, aki elsősorban a saját szelfjére, azaz önmagára fókuszál, és másoktól elkülönülve, szeparálódva működik jól. A kapcsolatorientált modalitás ezzel szemben az egyént mint egy nagyobb szervezet vagy közösség részét tekinti, aki elsősorban másokra és a kapcsolatokra fókuszál. E két lélektani motívum – a saját célok elérése az egyénre fókuszálva, illetve a közösség és mások céljának elérése a többi embert segítve – az emberi létezés és a személyiség működésének alapvető módjait jelentik, azonban szélsőséges formáik, a kizárólagos tevékenységorientáltság (unmitigated agency) és a kizárólagos kapcsolatorientáltság (unmitigated communion) a megküzdést és az alkalmazkodást akadályozó beállítódásokként jelennek meg, és számos negatív következménnyel járnak. [128, 129] Az abszolút tevékenységorientált személy saját magára és egyéni céljaira fókuszál számos helyzetben, ám mások teljes kizárásával; az ilyen személynek negatív képe van a világról és másokról, ezért gyakorta jellemző rá a hosztilitás, cinikusság, arrogancia. Az abszolút kapcsolatorientált személy ezzel szemben kizárólag másokra és társas kapcsolataira figyel, mások igényeit és jóllétét helyezi előtérbe, saját szükségleteinek és igényeinek teljes háttérbe szorításával. [128]

A személyiségműködés alapvető beállítódásaiként a fent bemutatott orientációk egy krónikus betegséggel való megküzdés és az ahhoz való alkalmazkodás folyamatát is befolyásolják.

A tevékenységorientáltság számos krónikus betegség, köztük a koszorúér-betegség kapcsán is bizonyítottan együtt jár a jobb alkalmazkodással, [130, 131] valamint a magasabb önértékeléssel, az alacsonyabb szintű szorongással és depresszióval, valamint az életminőség magasabb szintjével [128] – amely kapcsolatot feltehetően az aktív, problémafókuszú megküzdési módok közvetítik. A tevékenységorientáltság ezzel együtt nem nehezíti meg sem az érzelmek kifejezését, sem a társas támogatás igénybevételét, [131] amelyek szintén a megküzdést segítő tényezők lehetnek. Az abszolút tevékenységorientáltság ezzel szemben rosszabb alkalmazkodással [131] és kapcsolati problémákkal jár együtt; összefügg a gyakoribb negatív társas interakciókkal, a hosztilitás és a szorongás nagyobb mértékével, az alacsonyabb szintű életminőséggel és az egészségre káros viselkedések nagyobb számával. [128] Az abszolút tevékenységorientált személyeknél megfigyelték továbbá az A-típusú viselkedésmintázat nagyobb arányát, az orvoshoz fordulásban való hosszabb késlekedést, és az érzelmek kifejezésének gátoltságát, ezek mind prognózist rontó tényezőként hozzájárultak a rosszabb egészségi kimenethez. [131]

A kapcsolatorientáltságot a társas támogatás nyújtásának és fogadásának együttes megélése jellemzi, anélkül, hogy ennek káros hatása lenne az egyénre. A kapcsolatorientált viszonyulás ekként bejósolja a társas támogatás észlelt elérhetőségét, [128] amely egy krónikus betegség megélése során igen fontos erőforrást jelenthet. Az abszolút kapcsolatorientáltság ezzel szemben a másik személy életébe való túlzott involválódáshoz és a saját szelfnek az elhanyagolásához vezet. [128] Az abszolút kapcsolatorientáltság bejósolja a másoknak nyújtott támogatás nagyobb mértékét, azonban a másokkal való gyakoribb negatív interakciókat és a hosztilitás nagyobb mértékét is, amelyet feltehetően a megterhelő és talán viszonzatlannak érzett társas támogatás miatti frusztráció okoz. Az abszolút kapcsolatorientáltság továbbá együtt jár az intenzívebb szorongással és depresszióval, számos, különböző krónikus betegség kapcsán megélt distresszel, [132] az életminőség alacsonyabb szintjével, valamint az egészségkárosító magatartások nagyobb számával is. [128]

A társas interakciók és a belőlük fakadó támogatás a nők stresszhelyzetben – mint például egy krónikus betegség esetében – történő jobb alkalmazkodását jelentősen befolyásoló, támogató tényezők, amelyek azonban megterheléssel egyaránt járhatnak. A nők – kapcsolatorientált viszonyulásukból fakadóan – nagyobb hangsúlyt helyeznek kapcsolataikra, abban betöltött szerepükre és funkcióikra, függetlenül aktuális szomatikus állapotuktól. Szív- és érrendszeri betegséggel élő nők körében az érzelmi életminőségük legjelentősebb bejóslójának a társas kapcsolataik minősége és a támogatottság érzése bizonyult, [124] azonban az is igazolódott, hogy egy szívsebészeti műtét után a nők a férfiaknál gyorsabban térnek vissza mind házimunkáikhoz, mind a másokról való gondoskodás feladataihoz – noha alacsonyabb fizikai funkcionálásról, kisebb mértékű társas támogatottságról és alacsonyabb életminőségről számoltak be, mint a férfi résztvevők. [133] Feltételezhető tehát, hogy a kapcsolatorientált viszonyulásból fakadóan a nők – akár egy krónikus betegség esetén is – nagyobb arányban tartják fenn szerepeiket, látják el feladataikat, gondoskodnak másokról, akár egy szintén beteg házastársról is, ami érthető módon jelentős megterhelés és distressz forrása lehet. [134] A mindennapi teendőkből, gondozói szerepből fakadó megterheltség tudatosítása, a támogatás igényének megfogalmazása és kimondása, valamint a feladatok egyenlőbb elosztása ezért a nők betegséghez történő alkalmazkodásának alapvető fontosságú tényezői lehetnek.